Tegyük szívünkre a kezünket: kit nem fogott még el az indulat? Otthon, utcán, munkahelyen? Hányszor éreztük, hogy nem tudunk uralkodni a szánkon? Bizony az is elő-előfordult, hogy kicsúszott a káromkodás fogaink közül, amit persze egy pillanattal később meg is bántunk. De hát emberek vagyunk, tele érzelmekkel, s pszichológus legyen a talpán, aki megmondja, hol a határ.
No, utólag már mindegy. Arnóth megtette. Lehet, hogy előtte rossz napjai voltak, elvették a parkolóhelyét, meghúzták az autóját, netán anyósa üzent. Lehet, hogy nagyon utálta az előtte felszólalók valamelyikét. És még száz lehetséges ok. Mindezek halmozódása után bukott ki belőle a számára végzetes mondat. Ismét mondom, nem védem a volt képviselőt, de itt durrant ki a lufi, itt érezte, hogy a feszültségét azonnal oldania kell. Megtette. Egy másodperccel később már csak magát okolhatta.
Ezek után miért is mondom úriembernek Arnóthot? A beszólásáért? Csak nem gondolják? Nagyon csúnya, sokaknak mélyen fájó emlékei vannak a „lóg” ige hallatán. Másoknak meg (talán) bűntudata is. Meggyőződésem hát, hogy épeszű ember soha többé nem kívánja vissza azt a kort, amikor – Radnóti szavait kölcsönkérve – úgy elaljasult az ember…
Felmentem hát a józan ész és az emberiesség nevében Arnóthot az esetleges ilyen célzatú vád alól.
De az elbukó emberbe nem rúgok bele. Ellenkezőleg: felemelem, hisz – bár vétett – bűnbocsánatot kért. Lemondott, vette a kalapját és ment. Ki tudja, milyen érzelmekkel? De ment.
Tessék mondani, utánanézett valaki? Emelt vagy lehorgasztott fejjel ballagott le a Parlament lépcsőjén?
Mindenesetre én megemelném (megemeltem volna) előtte a kalapomat. Ismétlem: csak a tettéért, s nem a beszólásáért.
Megtett lefelé kilencvenhat lépcsőfokot, amit fölfelé legföljebb már csak turistaként mászhat meg fölfelé.
Igazából innen el is felejthetnénk Arnóth Sándort, s körbetekinthetnénk szűkebb vagy bővebb pátriánkban, keresve azt, akinek szintén föl kellene állnia. Tettéért, nem gondolatáért! Mert bizony akkor nagy tömegek lepnék el az utcákat…
Ha követnék Arnóthot a Parlamentben, egyes minisztériumokban, közhivatalokban, intézményekben, de még tán a sarki közértben is, de sok üres hely támadna! (azt meg már csak nagyon halkan merem hozzátenni: talán nem is szükségeltetne valamennyi hely pótlása…)
Föl, tehát, uraim, hölgyeim – akinek nem inge, ne vegye magára –, próbálkozzunk meg a felállással…
