Révay tanárnővel a tanári évekről, a finn kapcsolatokról és persze a szakmai elismerésekről beszélgettünk.
– Hogy érezte magát, amikor megtudta, hogy önnek ítélték ezt a díjat?
– Nagyon megilletődtem. Ez egy rangos kitüntetés, és egyben szép elismerés a környezetemtől, az egyetemtől, akik felterjesztettek. Nélkülük egyébként sem sikerülhetett volna, hiszen a sikerekhez kell az olyan környezet, ahol elismerik az ember munkáját.
– Az elismerés korábban sem maradt el, néhány éve Rácz István-díjat is kapott. Az ilyen kitüntetések motivációt jelentenek?
– Mindenképpen. Ezek olyan visszajelzések, amik megmutatják, hogy jó úton jár az ember. A Rácz István-díjat a finn kultúra terjesztéséért kaptam, míg ezt az állami elismerést a tudományos-, illetve az oktatás-szervezési munkámért. Ez két külön terület, bár az életben nehezen szétválaszthatók. Az utóbbi időben az oktatás vált hangsúlyosabbá, az elmúlt kilenc évben részt vettem a magyar alapszak és mesterszak elindításában és a magyartanári szak akkreditáltatásában a Pannon Egyetemen, emellett a kutatásokra kevesebb időm jutott.
– Kevesen kezdenek a finn nyelvvel foglalkozni. Önt miért vonzotta ez a kultúra?
– Diákkoromból származnak az első impulzusok, édesapámnak akkoriban volt egy finn levelezőtársa. Aztán a Debreceni Egyetemen finn nyelvet tanultam, az egyetem kapcsolatainak köszönhetően pedig ösztöndíjjal ki is utazhattam Finnországba.
1981-től három évig voltam a Helsinki Egyetem magyar lektora. Úgy gondolom, a nyelvtanulás legjobb módja, ha anyanyelvi környezetben, a mindennapi életben fejlesztjük a tudásunkat. Ezalatt a három év alatt a finn kultúrát is megismertem.
Azóta több úton-módon is hasznosíthattam finn nyelvtudásom. Fordítottam több tárcát és novellát, sőt egy regényt is, ám ez utóbbi végül nem jelent meg. Felkértek a Magyar-Finn Társaság titkárának. Nyíregyháziként a nagy távolság ellenére is örömmel vállaltam szerepet a fővárosi szervezet életében. Eközben otthon a Nyíregyházi Magyar-Finn Baráti Egyesületnek is aktív tagja voltam. Szerveztünk tanulmányutakat a testvérvárosainkba, és tanítottam is a finn nyelvet. Veszprémben pedig a Veszprémi Magyar-Finn Egyesületben tevékenykedtem, ahova régi ismerősöm, Tímár Vera hívott.
Tanárként is részem volt a kapcsolatok építésében. Az Oulu Egyetemmel és a Joensuu Egyetemmel együttműködve bekapcsolódtunk az ERASMUS programba. Persze sokakat eltántorított, hogy Finnországban drága az élet, kevés az ösztöndíj, és rendszerint hideg van. Akik azonban kiutaztak azok sosem csalódtak. Mindkét egyetemen jól megszervezték a külföldi hallgatók oktatását.
A finn persze nem egyszerű nyelv – ahogy a magyar sem az. Lehet látni a közös vonásokat, de mindkét fél számára bonyolult feladat megtanulni a másik nyelvét, hiszen a ragozó rendszer miatt már a folyamat legelején meg kell birkózni az igazi nehézségekkel. sosem akartam mást csinálni
– Szeptemberben négy évtizedes tanári pályafutást zárt le nyugdíjba vonulásával. Hogy került a látóterébe ez a szakma?
– Mindig is ott volt. Édesanyám tanító volt, a családunkban többen is tanárként keresték a kenyerüket. A gimnázium után a Debreceni Egyetemre iratkoztam be magyar-francia-finnugor szakra. Azóta ez a hivatás kitöltötte az életemet, sosem akartam mást csinálni. A Nyíregyházi Főiskolán harminc évet töltöttem a magyar nyelvészeti tanszéken, az elmúlt kilenc esztendőben pedig a Pannon Egyetemen dolgoztam.
– Harminc évnyi nyíregyházi munka után miért váltott?
– Furcsa kanyarokat tett a sorsom. Korábban egy finnországi tartózkodásom során hívtak Veszprémbe, hogy a testvérvárosi kapcsolatok megerősítésében segítsek. Hosszú ideig azonban el sem tudtam volna képzelni, hogy otthagyjam Nyíregyházát. 2001-ben aztán a Veszprémi Egyetemen hozzáláttak a magyar szak megalakításához. 2003-ban a Magyar Nyelvtudományi Tanszék tanszék vezetője és oktatói távoztak az egyetemről. Ekkor kért fel az akkori dékán tanszékvezetőnek. Nem volt egyszerű döntés. A férjem nem kapott állást Veszprémben, így ő érthetően nem akart költözni. Így alakult, hogy a Pannon Egyetemen töltött éveim alatt végig ingáztam Nyíregyháza és Veszprém között.
– Hogy bírta? A két város között közel négyszáz kilométer a távolság, ez nem lehetett egyszerű.
– Nem volt gondom ezzel. Tartottam magam a megszokott időpontokhoz, így jól bírtam az utazást. Bár ez régen jobban működött, mostanában elég sokat késnek a vonatok. Út közben olvastam, javítottam – a zaj sosem zavart.
– Azt mondta, a díj jelzés, hogy jó úton halad. Merre visz ez az út? Mit tervez a közeljövőre?
– Több időm lesz a tudományos munkákra. Szeretném befejezni a megkezdett tanulmányokat, és bekapcsolódni mindenbe, amibe tudok. Szívesen dolgoznék szakértőként, és vállalnék érettségi vizsgaelnöki feladatokat. Főleg persze Nyíregyházán, de ha itt Veszprémben szükség lenne rám, szívesen segítenék. Tervezek újabb fordításokat is, szóval bőven lesz tennivalóm.
Közben persze tartom a kapcsolatot a régi hallgatóimmal is. Nagyon nehezen szánják rá magukat az Erasmusra, bizonytalanok a nyelvtudásukban, úgyhogy igyekszem lelket önteni beléjük.
