Az emlékdíjat Bujtor Judit – a Petőfi Színházat korábban igazgató Bujtor István özvegye – alapította azzal a szándékkal, hogy a közönség számára „láthatatlan”, ám a színház számára nélkülözhetetlen háttérmunkások érdemeit elismerjék. A díjról a színház munkatársai minden évben titkos szavazással döntenek. Az idén Török Virág kellékes vehette át a kitüntetést.
– Hogy érzi magát? Meglepte az elismerés?
– Váratlanul ért, de nagyon jól esett. Ez a díj tizennyolc év munkájának az elismerése. Még egy hét után is találkozom ismerősökkel, szomszédokkal akik gratulálnak. Jó érzés, hogy a családom és a barátaim ennyire büszkék rám.
– Hogy képzeljük el az ön munkáját?
– Több órával az előadás előtt érkezem a színházba. Előkészítem az aktuális darab kellékeit a színpadra, előkészülök a gyors váltásokra. Minden tárgynak megvan a pontos helye, a darab csak akkor tud zökkenőmentesen működni, ha minden a helyén van, amikor szükség van rá. Emellett a raktárban rendben tartom az épp nem használt kellékeket. Vigyázni kell ezekre a tárgyakra, hiszen nem mai darabokról van szó. Akad közöttük száz éves is.
– Hogy lesz valakiből kellékes?
– Nézőtéri ügyelőként kezdtem, aztán csakhamar átkerültem a színpad másik oldalára. Tíz évig voltam öltöztető, aztán a kellékesek vezetője áthívott erre a területre, én pedig örömmel jöttem. Változatos a munka, folyamatosan új dolgokat tanulok közben.
– Beengedi a színházat a magánéletébe, vagy amikor hazamegy, akkor becsukja maga mögött az ajtót?
– A magánéletemre vigyázok, a barátaim is többnyire civilek. Persze jóban vagyok a színészekkel, munkatársakkal is, hiszen év közben az időm nagy részét itt, velük töltöm. Gyakran le is maradok a születésnapi bulikról, de a nyári szünetben igyekszem mindent bepótolni.
– Amikor nézőként megy színházba, akkor szakmai szemmel is figyeli az előadásokat?
– Igen, minden apró részletre odafigyelek, és észreveszem a legapróbb hibát is, ha egy tárgy vagy jelmez nem megfelelő, vagy nincs a helyén. Ez „szakmai ártalom”, de emellett természetesen tudom élvezni is az előadásokat.
– Miben változtatta meg önt a színházban töltött csaknem húsz év?
– Kitartóbbá tett. Megtanultam kezelni, hogy nincs különbség hétvégék és hétköznapok között. Ez egyfajta önfeláldozást igényel, de igazából ezt élvezem. Fontos is, hogy az ember jól érezze magát a bőrében, csak így érdemes csinálni. Felelősségteljesebb lettem, ez a munkakör önállóbbá tett. Műveltebbé váltam, vannak darabok, amiket kívülről tudok. A színház egy olyan közeg, ami tanít és felhúz.
