Van a bennünk élő fogyasztónak akarata? Legtöbben fenntartások nélkül regisztrálunk ugyanis mindenféle szolgáltatásba, anélkül, hogy elolvasnánk a részvételi feltételeket. Megosztjuk egymással e-mail címünket, korunkat, munkahelyünket, szabadidős tevékenységeinket, még ennél érzékenyebb adatainkat is: jelszavainkat, hozzáféréseinket például hozzátartozóinkkal. Gyakran előfordul, hogy egy-egy párkapcsolat nem ott ér véget, ahol tíz évvel ezelőtt, hanem adott esetben a másik által "eltérített" IWIW-es profilunk törlésével. Ha ilyen könnyen széles közönség elé tárjuk legszemélyesebb dolgainkat, miért várjuk el, hogy a direkt marketing (dm) cégek és adatainkat tároló nagy rendszerek ennél szigorúbban értelmezzék személyes határainkat?
1989 előtt nem létezett dm, az azt követő években egy darabig pedig minden ajánlatot szívesen fogadott az ember. Amikor egy francia két másodperc alatt mérte fel postaládája tartalmát és válogatta ki a számára értékes ajánlatokat, addig mi egy órán át olvasgattuk a Reader's Digest nem létező sorsolásán nyert összegről szóló értesítőt. A '90-es évek végére hozzászoktunk, aztán bosszankodtunk.
Freidler Gábor, az adatvédelmi biztos főosztályvezetője, Hivatal Péter dm szakértő,
Somogyi Péter Pál, az Origo igazgatósági tagja és Heltai Péter moderátor
Érdemes tehát védeni a fogyasztót? Valahol ott kellene kezdenünk, hogy helyesen különböztessük meg az úgynevezett spamet a direkt marketingtől. Míg egy-egy dm levél valójában nem zavarja a mindennapi levelezésünket, addig a százával ömlő angol nyelvű Viagra és pénisznövelő reklámok igen. Előbbi ellen elviekben tehetünk, hiszen a közelmúltban hozott törvény megfogalmazza, hogy reklámot csak a címzett előzetes hozzájárulása után küldhetnek nekünk, az utóbbi, valóban zavaró esetek ellen azonban tehetetlenek vagyunk. Az előzetes hozzájárulás esetén meg kell adnunk valódi lakcímünket is, ami az internetes ugye a legtöbb esetben irreleváns, ugyanakkor azt nem vizsgálják, hogy helyes címet adunk-e meg. Tehát létezik törvényünk a kéretlen levelek ellen, azonban ha alkalmaznánk, az értelmetlen és nehézkes lenne, a valódi probléma ellen pedig nincsen jogi eszközünk.
Azzal sincsen a legtöbb állampolgár tisztában, hogy maga az állam is eladhatja az adatokat és el is adja. Ezt megtilthatjuk, de kevesen tesszük meg tényleg. Csupán tízezres nagyságrendben jelezték, hogy nem szeretnék, ha adatait harmadik fél számára is továbbadnák, és sokan akkor sem teszik meg, amikor erről tudomást szereznek és alapvetően elutasítják ezt a módszert.
A marketinges pedig ezek után mit tehet? Abból indul ki, hogy a legtöbben szívesen veszik a reklámot, és ennek megfelelően cselekszik. A statisztikák is ezt igazolják: a televízió és írott sajtó után a dm következik a leghatásosabb eszközök sorában.
