Először nem akartam hinni a telefonálónak, nem, nem akartam, tudomásul venni, hogy Te is örökre elmentél, Illés tüzes szekerén, most mi lesz a cserbenhagyott metaforákkal és a köztünk kóválygó verslábakkal, versrögökkel, Görögországgal, kedvenc szigeteddel, ahol megtaláltad a déli típusú emberekre oly jellemző nyugalmat, testi és lelki szellemi harmóniát, az éjszakákba nyúló pipafüst illatát, az olajfaligetek erotikus kisugárzását, a tenger sós ízét, tudom, hogy számodra ez a korszak jelentette a mindenséget ahol nem köztisztviselőként zargattak a Megyeházán, de oda is, békességet árasztó szobádba is bármikor be lehetett esni, csak úgy, beszélgetni vagy csak hallgatni a csendet, a bűvös sziget neve Amorgosz, amiről így vallottál: „Amorgosz nekem, bennem nem egy sziget a sok közül, hanem túlzás nélkül vallom: a szigetek szigete, mindaddig, amíg csak élek.”, bár csak mindannyiunknak lenne egy szigete, valahol, aki sohasem járt a tengernél, Balatonnál, Székelyföldön az mit sem tud az életről, mondogattuk, a létről, az apró örömökről, az sohasem fogja megérteni az Egészet, és kéretlenül megjelennek a lélekrévészek, kiragadják közölünk az értékhordozókat, bohém alkotókat, krisztusi alázattal viselted a fájdalmat, a betegség testi, földi léptékű nyavalyáit, mert tudtad a lélek az szabad, a Teremtő jelként küld mindannyiunkat, erre az átmeneti létre, és amikor a közelmúltban összefutottunk, akkor sem panaszkodtál, inkább mások sorsa érdekelt, most a mi kötelességünk, hogy csendesen Rád emlékezzünk.
Széki Patka László
28. (önmagukat átmentő görögök töredezett lelkülete)
"A sziget népe-mint többé kevésbé
mindenik görög-enyhén anarchista
ugyanakkor kedélyesen ezoterikus
mindennapi dolgaikat szertartásosan
mégis hanyag eleganciával végzik
ők még nem egészen űzték barlang-
jaikba ravasz és tékozló isteneiket
néha ugyan kőszitkokat zúdítanak
rájuk de hamar megbékélnek hirtelen
haragjukkal lelkük szeszélyes akár a tenger
görögnek akár a hullámoktól a kövek"
1998. szeptember 17.
bekegé
