Frontember

Vannak történeteink, amelyeket már soha nem tudunk helyrehozni, megjavítani. Veszprémben, a Várgalériában 1998 augusztusában kiállításom volt. Köszöngettünk a látogatóknak, örültünk és idétlenkedtünk. Ahogyan az lenni szokott; álldogáltunk a barátokkal, ismerősökkel. Jó két óra múltán ritkulni kezdtek a vendégek – mi még egy kicsit ácsorogtunk az épület előtt, majd elindultunk.

Sétáltunk lefelé, és ahogyan kanyarodott az út a Tűztoronynál, az emelkedőn nagy viharossággal igyekezett felfelé – szöges dzsekikben, láncokkal, lógókkal, tüskékkel, függőkkel – zajosan, vidáman egy punk csapat. Közöttük trappolt szélesen vigyorogva Szilágyi Lacus. „Megyünk mester a kiállítására” – kiáltotta nevetve –… több mint két órával a megnyitó után. Épp hogy csak „jattoltunk”, ők szinte meg se állva ügettek tovább. Olyan viharral mentek, hogy akkor eszembe se jutott, hogy forduljunk meg, és menjünk vissza mi is. Máig is bánom. Milyen jó lett volna velük lenni a képeim előtt. De hát éltünk – és gondolhattam; lesz majd még mindenre alkalom. Soha többé nem találkoztunk. Amit akkor csak sajnáltam, az most már fáj is – nagyon. Ő megölte magát, én pedig megöregedtem.

A felvételiken készített hajdani cetlijeim úgy-ahogy megmaradtak. Kerestem ezeken a magam számára készített – pontokkal, számokkal jelzett –, ma már alig kiismerhető papírokon Szilágyi László nevét. Az 1985-ös lapomon meg is találtam, rá van írva, hogy felvennénk, Náci is, én is. Tudtuk, hogy beteg, de a rajzai finomak, érzékenyek, és mégis erőteljesek voltak. Valahogyan Kokas Ignáczhoz került – jó helyre –, akinek Dienes Gábor volt a tanársegédje. Halottak már mind a ketten.

Lacus sokszor benézett hozzánk, a mi osztályos műtermünkbe. Figyelt is, vagánykodott is. Nagyon szerettem – nem külön érdem, hiszen mindenki szerette, pedig iszonyú terheket cipelt; betegségét, a skizofréniát, ami bármikor rátörhetett – magát sem, mást sem kímélve. Nem csak kívül, a ruháin viselte punkos abroncsait, belül, a lelkét is láncok kötözték, marták, fojtogatták. Nem viccből grimaszolt. Fintorait a fájdalmai gyúrták, rángatták – ám ha mosolygott, akkor szétterült arcán a szeretet.

Szilágyi Lacus expresszionista festőnek vallotta magát. Gondolkozó művészként dolgozott folyvást, hiszen az expresszionista festészet állandó harc; a fogalmak és az érzékelés örökös ütközése, ellenőrzése. Mérni magunkat, erőinket, vágyainkat – értelmünkkel turkálni ösztöneinkben. „Mindennek száz arca van, de nem lehet eldönteni, hogy melyik a tökéletes. Nincs is olyan, hogy tökéletes. Csak törekedni lehet a totalitásra, a mindenséget lehet valahogy megfogni.” (Szilágyi László – lejegyezte Jokesz Antal 1996-ban.) Öntudatot, értelemet és erőt sugárzó gondolatok. József Attila „mindenséggel mérd magad!” figyelmeztetésének a szinonimája.

Az értelem és az érzelmek robbanásában születik meg a kép. Talán azért hallgatott rám is, mert a festészetben ezeket az elveket vallottam, gyakoroltam én is. Egyik üvöltöző, nagy rohamában meg tudtam nyugtatni egyszer. Hitt nekem, jött velem, lecsendesedett.

Angyalok és ördögök küzdöttek benne. Rohamaiban ezeknek a harcoknak a förtelmét ordította ki magából – festészetében pedig megjelenítette a lelkében zajló mitológiát. „Én azt akarom eldönteni a kép előtt, amikor ott táncolok vagy festek, hogy én vagyok-e benne a képben, vagy a kép van bennem? …Amikor ott vagy frontemberként a kép előtt, és saját magaddal vetsz számot a kép alkotása közben, akkor te vagy a teremtő erő, nincs más, de utána meghaltál!” (Szilágyi László – Jokesz Antal lejegyzése 1996-ban) Van Gogh naplójába illő gondolatok.

Szilágyi Lászlót a festészet tartotta életben. Lacust a betegség ölte meg. Frontember volt a festészetben. Dolgozni, mosolyogni, nevetni és szeretni tudott. Barátai voltak. Még távolról is szerették, becsülték. Csodával határos módon 41 évet élt.

Forrás: Veszprém Portré / vportre.hu

Sváby Lajos
Képek: Tóth Yoka Zsolt, ill. magángyűjtemény