E cikk szerzője rengeteg helytörténeti cikket, tanulmányt, de számos Veszprémmel foglalkozó útikönyvet is áttanulmányozott már, ám az egykori zsinagógáról nagyon kevés információt lehet találni, mintha szándékosan kerülték volna ezt a témát a város történetírói. Annyi biztos, hogy 1862–65 között épült egy korábbi, 1800 körül épített kisebb zsinagóga helyén, tervezője ifj. Zitterbarth Mátyás, aki a régi Nemzeti Színházat és a pesti megyeháza nyugati szárnyát is jegyzi. Mögötte állt, és az akkori Szabadi (ma Brusznyai Árpád) utcára nézett a zsidó iskola, amely az 1897-es nagy tűzvész után még új életre kelt, de a városrendezés elől már nem menekülhetett. Fénykép is tanúsítja, hogy a zsinagógát 1944-ben gettóként használták, a háború után pedig a Magyar Szénbányászati Tröszt tulajdonába került, és fokozatosan elveszítette korábbi megjelenését. Ma ott is van, és nincs is ott, attól függően, hogy milyen szempontból vizsgáljuk a kérdést. De vajon miért kellett eltűnnie?
Az épület és annak funkciója szoros kapcsolatban áll: ha megszűnik az a használati igény, amely életre hívta, akkor a ház is pusztulásra ítéltetett – hacsak nem gondoskodnak a továbbéléséről. Találhatnak olyan új funkciót, amely által az épület fennállása továbbra is szükségszerű, sőt, ez szinte mindig jó ürügy a külső-belső korszerűsítésre, felújításra is. Ha ez nem történik meg, még mindig életbe léphet a másik forgatókönyv: valaki, rendszerint a műemlékvédelemmel foglalkozó aktuális hatóság vagy a városvezetés kijelentheti, hogy az épület olyan művészet- vagy helytörténeti jelentőséggel bír, hogy a fennmaradása a funkcióvesztés ellenére is kívánatos – ekkor beköltöztethetnek olyan kvázi-funkciót, amely kifejezetten az épület továbbélését szolgálja, például múzeumot alakíthatnak ki benne.
Több szálon, több okból kiindulva juthatunk el a végkifejlethez, Veszprém egykori zsinagógájának eltűnéséhez, és az okok talán egyenként is az épület megsemmisüléséhez vezettek volna – de együtt mindenképpen. Az első, nyilvánvaló ok a funkcióvesztés a II. világháború után, viszont ez önmagában nem jelentette volna az épület végét. Találhattak volna új funkciót – találtak is, csak éppen az nem volt alkalmas az épület megőrzésére eredeti (vagy legalább ahhoz hasonló) formájában. Új tulajdonosként a Magyar Szénbányászati Tröszt költözött a régi falak közé: a régi nyílásokat befalazták, közbenső födémekkel és mechanikusan kiosztott négyzetes ablakokkal látták el az épületet, és háromszintes, középfolyosós irodaházat alakítottak ki benne, a külső falakról pedig fokozatosan eltüntették a régi funkcióra és stílusra utaló utolsó jeleket is.
Stílusról beszélve eljutunk a megsemmisítés következő okára: ez pedig a historikus-romantikus stílus. A háború után kibontakozó új ideológia követendő stílusa először a szocialista realizmus lett, amely feszes és szigorú kompozícióival, a hatalmat jelképező, diktatúrákra igen jellemző épületeivel elsősorban a klasszicizmusból merített, a romantikát nem ismerte el. Nemkívánatos volt tehát az épület külső megjelenése, még a funkciójától függetlenül is, bár az 1950-ben készült műemléki és városképi vizsgálatokban műemlék jellegűként szerepel, és a „lehetőleg fenntartandó” kategóriába sorolják.
A harmadik ok szinte érthetetlen, de igaz: amikor a budapesti izraelita egyház eladta a zsinagógát, kikötötte, hogy úgy szabad csak átépíteni, hogy azáltal a korábbi egyházi jelleg teljesen megszűnjön. Nem mintha az irodaház funkciónak kedvezett volna a korábbi homlokzati megjelenés, de valójában lehetőségük sem volt megőrizni, még akkor sem, ha eszükbe jutott volna. A belső átalakítás ráadásul szakszerűtlenül, és a műemlékvédelem felügyelete nélkül történt: sem megfelelő felmérés nem készült az átalakítás előtti épületről, sem a műemléki hatóság hozzájárulását nem kérték meg, a tervezés és kivitelezés pedig mindenféle építészeti igényesség nélkül történt: például vécéablakokat nyitottak az utcafrontra. Nem csoda, hogy a VÁTI (Városépítési Tudományos és Tervező Intézet) már 1953-as városképi szakvéleményében az irodaház funkció megszüntetésének, a homlokzatok helyreállításának és az épület jellegéhez jobban illő új funkció (múzeum, könyvtár) kialakításának igényét veti fel.
Végül megemlítendő, hogy városrendezési szempontból sem volt szerencsés az épület elhelyezkedése: a korábbi Búzapiac nyugati térfalának impozáns épülete nagyon is közel esett a belváros-rekonstrukció első ütemének területéhez: 1962–66 között épült meg a „Hotel”, a pártház és a Bástya üzletház, utóbbi szinte a zsinagóga közvetlen szomszédságában. Az épületet a sebtében történt belső átépítés után megtartandónak ítélték, jellegét elveszítve, irodaházként megfért az új városközpont peremén, de zsinagógaként ez szinte lehetetlen lett volna.
Mára az épület további átépítéseken esett át és egy másik szárnnyal kiegészülve egyebek mellett továbbra is a Veszprémi Bányakapitányság székháza. A parkoló, a bank és az új szárny teljesen körülveszik a régi épületet, egyetlen nézőpontja az egykori Búzapiac tér felőli homlokzat, amely mai formájában teljesen felismerhetetlen.
Viszonylagos túlélésének egyetlen módja volt ez a teljes álcázás, amelynek folyományaként ma van is és nincs is, eltűnt, de máig áll az egykori veszprémi zsinagóga.
Forrás: Veszprém Portré / vportre.hu
Nagy Orsolya
Veszprémi Építész Klub és Alkotóműhely (VÉKA)
Fotók: Veszprém Megyei Levéltár
