A művészet konzervál

– Ön sokféle művészeti ágban kipróbálta magát. Hogyan került kapcsolatba ezzel a világgal?

– Amikor Vácott a Piarista Gimnáziumba jártam, tagja voltam az iskola színjátszó csoportjának. 1949-ben a váci és a veszprémi piaristák sport- és kulturális találkozóján is részt vettem. Ezen az eseményen ismertem meg Zámbó Istvánt, aki később a város zenei életének újjászervezője, majd .évtizedekig meghatározó művésze lett. A veszprémiek már akkoriban is a zenében jeleskedtek, míg mi a színjátszásban voltunk jobbak.

Ekkor jártam először a színház épületében: egy amerikai író darabját rendeztem, és szerepeltem is benne. Álmomban sem gondoltam volna, - pedig ifjúkorban még vannak merész álmaink -hogy még szorosabb kapcsolatba kerülhetek ezzel az épülettel. A következő nyáron aztán a váci csapatból hárman visszatértünk Veszprémbe rendezni, játszani. Ekkor ismertem meg életem párját, felesége- met. Nagyon fiatalon összeházasodtunk, így kerültem Veszprémbe, mely azóta is fogva tart.

1951-ben érettségiztem, majd az '50-es években Budapesten dolgoztam. Előbb ideiglenes, majd 1955-ben végleges előadóművészi működési engedélyt kaptam, B kategóriás rendezői vizsgát tettem. Hangversenyrendező voltam Pesten és Pécsen. Ekkor kerültem közvetlen kqpcsolatba a színházakkal, elsősorban az Oparaházzal, a Nemzeti Színházzal és a pécsi színházzal, eyütt dolgoz-hattam a kor legkíválóbb művészeivel, énekeseivel, zenei együtteseivel. A pécsi évek különösen mozgalmasak, emlékezetesek voltak. Pécs egyébként is olyan város, ahol az ember szívesen leélne egy életet. A hazai képzőművészet egyik fellegvára, akkor és azóta is általában jó színháza volt.

– Mikor, milyen körülmények között tért vissza Veszprémbe, és hogyan jutott el a színházhoz?

– 1955-ben a központi akarat megszüntette a vidéki műsorirodákat. 1961-ben kerültem vissza Veszprémbe, ahol az akkor alakuló Népművelődési Tanácsadó munkatársa lettem. Foglalkoztam irodalommal, színházzal, képzőművészettel, egyszóval művészeti referensként működtem. Akkor még a városnak nem volt állandó társulata, a színház vendégelőadásokat fogadott be. Szerepet kaptam az önálló társulat kialakításában, meghallgatták a véleményem, és többnyire meg is fogadták a tanácsaimat. Korábban megszerzett tapasztalataimat, kapcsolataimat most már a
veszprémi színház javára fordíthattam.

1970-től közvetlenül a színházban dolgoztam. Az alapításakor a létrehozók megfogalmazták a színház profilját, célkitűzéseit: legyen egytagozatú prózai színház, középpontban magyar drámák- kal, teremtsen városi jellegű színházkultúrát, formálja a közízlést, alakítsa ki a fiatalok színházba járási szokásait, igényeit. Már az első évtizedben otthonra talált a veszprémi színházban Németh László, Illyés Gyula, Gyárfás Miklós, Gáspár Margit, majd Szakonyi Károly, Tabi László, Karinthy Ferenc, Csurka István, Gyurkovics Tibor. Én egy ideig dramaturgként és menedzserként dolgoztam, majd 1981-ben művészeti igazgató lettem.

– Sokak szerint az ön vezetése alatt élte a színház a fénykorát. Az ön szemszögéből milyenek voltak ezek az évek?

– Ez egy embert próbáló időszak volt. A '70-es évekre a színház a város legelhanyagoltabb közintézményévé vált. Az épület eleve vendégelőadások fogadására épült, nem volt felkészülve egy állandó társulat működésére A nyolcvanas években elkerülhetetlenné vált az épület felújítása. A rekonstrukció idejére a társulat a Dimitrovba költözött, ahol közel hat évet töltöttünk, aztán 1988-ban térhettünk vissza az újjáépített színházba. Ezekben az években a legfontosabb feladat a társulat egyben tartása volt, ami a nehéz körülmények ellenére is sikerült.

Mindig fontosnak tartottam, hogy pályakezdő fiatalokat vonzzak az intézménybe. Sokan, akik annak idején nálunk kezdték pályafutásukat, ma már országosan ismert – és elismert – művészek. Nem szeretnék senkit méltatlanul kihagyni a felsorolásból, úgyhogy inkább nem is mondanék neveket. A direktori feladat sok ütközéssel jár és sok meg nem értéssel, de ennek a korszaknak a csúcspontja, a visszatérésünk a felújított színházépületbe igazi örömünnep volt mindannyiunk és a közönség számára. Ekkor gondoltam először arra, hogy talán most kell befejeznem színházi életemet. Úgy gondolom, hogy addig kell felállni egy székből, amíg még nem muszáj, amíg vállalható, amit az ember csinál. A megbízatásom végét még megvártam, de 1991-ben, három ciklus után, részben egészségügyi okokból is úgy döntöttem, hogy nem folytatom tovább.

– Ezután jött létre a Mestermű Galéria. Hogy indult ez a történet?

– Laci fiam tervezte, hogy létrehoz egy műterem-galériát, ám ez végül nem valósult meg. Az ötletet viszont kétségkívül ő adta. A képzőművészet világa egyáltalán nem állt távol tőlem, mint említettem a '60-as években hivatalból is foglalkoztam vele, zsűriztem, ezen a területen is sok jó művészt megismertem, nem beszélve arról, hogy díszlet-jelmeztervek, látványtervek jóváhagyásával igazgatóként is részt vettem képző-iparművészeti döntésekben, a ház felújítása idején pedig sok képző- és iparművésszel működtünk együtt. Korábban pedig a színházban, a régi és az új épületben egyaránt magam is kezdeményeztem, rendeztem képzőművészeti kiállításokat.

A galériát huszonöt, különböző műfajokban alkotó kortárs magyar művésszel hoztuk létre, azzal a szándékkal, hogy bemutassuk a kortárs magyar, beleértve a határon túli képzőművészet értékeit, új műveit, amivel hozzájárulhatunk a város művészeti életének gazdagításához. Az alapító tagok adtak rangot a galériának, ők hozták létre Az ízlés tsinosításáért Alapítványt, ami azóta is ezekért a célokért működik.

– Húsz év hosszú idő. Mi motiválta önt?

A galéria létrehozása már eleve nem volt kockázatmentes. ez volt a város első magángalériája.
Azóta pedig nagyon megváltozott a világ, a kulturális szerkezet, a közönség, a gazdaság. Már akkoriban is érezhető volt, hogy a polgárosodáshoz hosszú idő kell, ez a folyamat aztán meg is akadt. A Mestermű Galéria nem az alapítók zárt szektája, mindig is nyitott közösség volt. Sok jelentős művészt meghívtunk, nem kevesen el is jöttek, akik aztán itt is maradtak. Ez az egyik, ami örömet és erőt ad a fennmaradáshoz. A másik pedig a közönség szeretete. A megnyitónk 1992-ben nagy energiát adott. Látva a rendkívüli érdekődést, úgy éreztem, hogy egy védőgyűrű veszi körbe a galériát, ami a mai napig megóv minket.

– Milyen kapcsolata van a galériának a várossal, a városi intézményekkel? Mit kapott, és mit adott Veszprémnek a Mestermű Galéria?

– A város a kezdetektől fogva támogatott minket, annak ellenére, hogy az első években bizony voltak kérdőjelek a modell működőképességével kapcsolatban. Akkoriban mindössze három vidéki kortárs magángaléria működött vidéken: Szegeden, Debrecenben és Veszprémben.Mi igyekeztünk bekapcsolódni a város életébe, csatlakoztunk a legfontosabb eseményekhez. Volt külön tárlatunk 1998-ban a szabadságharc 150. és Petőfi születésének 175. évfordulóján, „Sors nyiss nekem tért” címmel pályázatot hirdettünk, kilépve ezzel a városi keretek közül.

A város kulturális intézményei befogadták a galériát, és kialakultak azóta is létező együttműködések. 2001-ben az Orbis Pictus - „A megfestett város” országos képzőművészeti tárlatot a város nyolc helyszínén rendeztük meg, száz kortárs magyar művész képeit láthatta a közönség. Bebizonyítottuk, hogy a város és a galéria képes a magyar piktúra egészét Veszprémbe vonzani, megjeleníteni.

A galéria szimbolikus jelentőségű időpontban, a költészet napján nyílt meg, és erről azóta is minden évben megemlékeztünk. A huszadik évfordulón három helyszínen rendeztünk kiállítást: a galéria mellett a városházán – ezzel köszöntük meg Veszprémnek a két évtizednyi támogatást. A harmadik helyszín pedig a Gizella Szálloda volt, akikkel 2007 óta folyamatosan kapcsolatban állunk, és akik a konferenciatermük megtervezésekor figyeltek arra, hogy a létrehozott tér alkalmas legyen kamaratárlatok befogadására.

– Mi viszi előre a galériát?

– Nagy türelem, sok szabad energia és nem kevés szerencse kellett ahhoz, hogy a huszadik évfordulót ünnepelhettük. A galéria alapvetően mégiscsak egy üzleti alapú vállalkozás, annyi bevételt mindenképpen el kell érnie, amiből fenn tudja tartani magát. Az első években ez sikerült. Még jobban ment az országnak, az idegenforgalom is élénkebb volt. Később megváltozott a gazdasági környezet, a magángyűjtők csak a biztosan megtérülő befektetésekre áldoznak. Ezért van nagy jelentősége a támogatóknak. Sajnos a nehéz helyzetben az ő számuk és a lehetőségeik is szűkültek.

Sok jel mutat arra, hogy a város fontosnak ntartja a galéria fennmaradását. Az önkormányzattal együttműködve korábban öt évig volt látható az idegenforgalmi szezonban az állandó tárlatunk, amit Bojtor Károly műveiből állítottunk össze – az anyagot a család biztosította számunkra. Új állandó kiállításunk, amely 2011-től ugyancsak az idegenforgalmi szezonban, májustól szeptember végéig látható „Kortársaink voltak” címmel öt veszprémi, Veszprémhez kötődő művész alkotásait mutatja be, mindig új válogatást az életművekből. . Úgy gondolom, ez a kiállítás méltón képviseli a várost, az ide betérő turisták képet kaphatnak egykor volt veszprémi kortárs képzőművészeinkről, számukra általában ismeretlen alkotókat fedezhetnek fel. A vendégkönyv sok elismerést tartalmaz a kiállított művekről, művészekről, a város kultúrapártoló támogatásáról.

A '90-es években a turisták fő vonulási útvonalának számított a Kossuth utca. Az ezredfordulón megépült bevásárlóközpontok aztán megváltoztatták a szokásokat, egyre jobban elmaradnak az emberek a belvárosból. A mai rohanó életben már nagy hátrány, hogy a galériának nincs kirakata, nem éri olyan benyomás az utcán sétálókat, ami alapján elgondolkoznának, hogy bejönnek-e vagy sem. Reméljük a belváros rehabilitációja visszaadja a Kossuth utca sétáló utca jellegét, ahol újra szívesebben korzóznak majd az emberek.

– Milyennek látja a galéria jövőjét? Mit hoz a következő húsz év?

– E tekintetben nagyon derűlátó nem vagyok. A gazdasági környezet egyre romlott, az emberek nem igen tudnak a kultúrára költeni. A nagy aukciós házak is komoly gondokkal küzdenek. Ugyanakkor ez rávette őket arra, hogy elkezdjenek kortárs műalkotásokkal is foglalkozni. Európa gazdagabb országaiban és Amerikában ez teljesen természetes, nálunk azonban gyakran hiányzik a jó ízlés, a pénztárca és a kockázatvállalási képesség.

A művészeket is nehéz idevonzani. Ők is megélhetési gondokkal küzdenek, keresik a biztosabb
lehetőségeket.

Mégis bízom benne, hogy az ország elindulhat az igazi polgárosodás útján. Ez majd akkor lesz látható, ha itt, a Kossuth utcában nem egy, hanem legalább három galéria működik majd, mindegyik határozott profillal és művészi körrel és mindegyiküknek meglesz a maga közönsége.

Schöngrundtner Tamás
Fotók: Babják Tamás