November negyedike emlékezete / – megkopó történelemkönyvek –

November negyedikére ugyanolyan nap virradt, mint máskor. Semmi sem változott tegnaphoz képest. Az utcán munkába siető emberek sem kedélyesebbek, sem kedélytelenebbek, mint tegnap. A zászlók még lengenek a reggeli ködben, de ügyet sem vetünk jelentőségükre. November negyedike jelentőségére. Jelentésére – írhatnám azt is. De vajon van-e? Ez is és az is? És van-e mindenki számára elfogadható igen és elfogadható nem november negyedike kapcsán?

Annyi mindent nem tisztáztunk még (pedig lett volna rá idő, mód, lehetőség), s amit tisztáztunk, azt sem fogadja el egységesen mindenki. Úgy, mint 1848-49-ét.

Megkockáztatom, hogy senki sem próbálkozott azzal, hogy értelmi és érzelmi síkon egyaránt megközelítse, elemezze a történteket.

Száz-kétszáz év távolából egyre inkább hajlamosak vagyunk az értelem, a ráció szemszögéből dolgokat fölfogni. Avagy: tényként kezelni. Ötvenkét év azonban erre még kevés. Nagyon is kellenek az érzelmi oldalról történő megközelítések. Ezeket pedig párhuzamba kell állítanunk a valós történésekkel. Pokoli nehéz feladat, s erre egy akkortájt született tollforgató nem is vállalkozhat. De az igényét érzi! Érzi és továbbítja. Fel, öregfiúk!-at kiált, s közéjük érti apját, nagyapját, Pista bácsit. Nem vállveregetős, sztoriéhes felszólítás ez, hanem a fiú kérése. Követelése. A szellemi juss követelése, ami megjár az utódnak. Pénzre, értéktárgyra nem váltható, csak a becsület csillogására.

És ha az öregfiúk felvállalják tennivalójukat, előbb-utóbb kisimulhatnak a történelemkönyvek lapja…

Nagy Imre november 4-én