Linda Claire Willits 3 óra 34 perc futás után szakította át a célszalagot a Boston Maratonon, megdöntve ezzel egyéni rekordját. Ez volt a 29. maratoni futása. Nem számít, hány versenyen van túl, a 42,1 kilométeres táv leküzdéséhez semmi sem hasonlítható. Willith kiélvezte a pillanatot, ahogy végigfutott a Boylston Street-en és az emberek utat engedtek neki, amikor meglátták, hogy versenyző érkezik. Mindenki gratulált neki, egészen úgy érezte magát, mintha egy híresség lenne. Írt is egy SMS-t az utca végi Mandarin Oriental hotel bárjában várakozó barátjának: „Már úton vagyok”. Barátja, Stephanie Dougles ünneplésre készült.
Ekkor egy kisebb robbanás történt, amit egy mennydörgő detonáció követett, megrázva az egész környéket. „Olyan erős volt, hogy a bár megtelt füsttel, és szanaszét repült székekkel” - mondta Douglas. „Láttam, ahogy emberek szó szerint repülnek a levegőben, mintha egy trambulinról rugaszkodtak volna el.”
A bár füstben úszott, amikor emberek kiáltozni kezdtek, hogy újabb bombát találtak, és mindenkinek menekülnie kell. Odakint egy férfi lábai lerobbantak, próbált felállni a járdáról. Douglas rohanni kezdett, és mivel nem tudta elérni barátját, pánikba esett, és a helyszínre sietett.
A Boston.com sport producere, Steve Silva a régóta várt Boston Maratont közvetítette. Éppen a célbaérés örömteli pillanatait filmezte, amikor hirtelen minden megváltozott. A kamerája onnantól már a tragédia képeit rögzítette.
„Hirtelen mindenütt sérültek feküdtek ott, ahol pár pillanattal korábban még szurkoló tömeg állt. Mindent vér borított” - mondta Silva. „Láttam, hogy valaki elvesztette a lábát, az emberek sírtak, sokkos állapotban voltak.”
A mentők hordágyakkal és kerekesszékekkel érkeztek az áldozatokhoz. A rohamkocsik hamar felsorakoztak épületről épületre. A jajgatás és a pánik közepette sokan telefonáltak. „Anya, jól vagyok.” Ezeket a szavakat a Boston Globe riportere, Billy Baker sokat hallotta, ahogy a helyszínen az emberek között járkált. Twitteren megosztotta, mit látott és hallott: „A célban dolgozó önkénteseknek azt mondták, szaladjanak. A félelem 9/11-hez, vagy a cunamihaz hasonlítható.” Idegőrlő pillanatok voltak ezek, ahogy az emberek próbáltak rájönni, mi történhetett, vagy hová mehetnének. Hátborzongató jeleneteket vázolt fel a közösségi oldalon, a Charlesmark Hotel előtti teret csatatérhez hasonlította – minden túlzás nélkül. Zavarodottság. Kétségbeesés. Pletykák keltek lábra. „Nem biztonságos itt lenni” - mondta egy bostoni rendőrtiszt Bakernek.
Jim Bardin egy irodaépületben dolgozik a két robbanás közötti területen. „Hallottam az első robbanást, amitől kissé megremegett az épület. Épp indultam megnézni, hogy mi történt, amikor a második is bekövetkezett néhány másodperccel később” - mesélte Bardin. Amit odafentről látott, elborzasztotta. „Az emberek pánikba estek odalent, mindenki menekülni próbált. Fentről egy vérengzésnek látszott.”
Will Ritter egy saroknyira volt, a Copley Square-nél. Épp egy sajtótájékoztatót próbált meg szervezni az egyik futónak, aki már befejezte a versenyt. A robbanás zaját a július negyediei ünnepi tüzijátékokhoz hasonlította, majd pillanatok alatt mindent fehér füst borított. „Gyerünk, gyerünk” - hallotta a helyszínre érkező mentőket.
Mark Gordon másfél hónapja költözött az új, Boyslton utcai lakásába. Tökéletes rálátása volt a maratonra az erkélyéről, és egész nap onnan nézte az eseményeket és fotózta a résztvevőket. Ragyogó nap volt ez Bostonban, a városban amiben Mark már 12 éve él. Az első bomba robbanásakor éppen házimunkával volt elfoglalva. „Soha nem tudok többé ugyanúgy kinézni az ablakon, mint az elmúlt hat hétben” - mondta.
Térjünk vissza Linda Claire Willits-hez, a barátjához a Mandarin Hotel bárjába tartó futóhoz! Számára is egyetlen pillanat alatt vált a célbaérés izgalma horrorrá. „A föld megrázkódott, és én azonnal tudtam, hogy bomba volt” - mondta sírva, majd hozzátette: „Láttam embereket, akik elvesztették a végtagjaikat.”
Douglas aggódott barátja sorsa miatt, nem tudták elérni egymást telefonon. Douglas Virginia államból érkezett, hogy szurkoljon Willits-nek. Azonnal eszébe jutottak a 2008-as események, amikor Mumbai-ban volt a halálos lövöldözés és bombatámadások idején. „Másodszor vagyok olyan városban, ahol ilyesmi történik” - mondta. Tudta, hogy Willits valahol a környéken volt, amikor a robbanások történtek. Ezek után kapta meg az SMS-ét. „Minden rossz megfordult a fejemben” - mondta. A percek óráknak tűntek, mire sikerült egymásra találniuk. Willits már egy órája állt az egyik sarkon. „Mindketten zokogtunk és megöleltük egymást” - mondta. Dougles hozzátette: óriási megkönnyebbülés volt, hogy épségben rátalált barátjára. Idegenek szállást és vizet ajánlottak nekik.
„Elég bágyadt vagyok még” – mondta Willits - „Mindaz amit ma láttam, összetörte a szívem”. Egy évtizeddel ezelőtt kezdett maratonokra járni a beteg kislányáért. Erre az évre is volt egy további terve: Douglas-szel az Ikerváros Maratonon terveztek részt venni. Most még elszántabbak. „Ez egy traumatikus élmény volt” - mondta könnyek között Willits - „De úgy érzem nem tudom abbahagyni, amit csinálok, mert akkor a terroristák nyernének.”
A Boston Maraton a világ legrégebbi évente megrendezett maratonfutása, 1897 óta szervezik meg. A hagyomány nemcsak a tavasz érkeztét jelzi Bostonban, hanem a hazafiasság napját is, amely a függetlenségi háború első csatájának állít emléket. Évről évre több, mint húszezer futó halad végig a város szeles utcáin több ezer érdeklődő között.
A hétfői tragédia után sokan gondolják úgy, hogy ez volt az utolsó alkalom. „A Boston Maraton két világháborút és számos más eseményt túlélt már” - mondta Fred Treseler, aki több mint háromezer atlétát készített fel a versenyre. „Biztos vagyok benne, hogy jövőre is lesz Boston Maraton, de az is egyértelmű, hogy a Maraton mindörökre megváltozott.”
