Megfáradt, tétova, színtelen tekintet. Apró ráncok, hamuszürke, sárgás arc. Akadozó beszéd. Néha egy megfáradt, kényszeredett mosoly. Elakadó lélegzés. Folytonosan mozgásban lévő kéz. És a remény, hogy egyszer újból szép lesz a világ.
"Évekkel ezelőtt minden olyan szép volt. El sem tudtam volna képzelni, hogy itt fogok ülni a drogelvonón, és szenvedek, és csak szenvedek. A durva életbe! A fa….m teli van, de k…..a. Elegem van. De valójában csak magamat okolhatom. Nekem nem volt családi problémám. Anyáék, apáék jól élnek, aranyosak, tök jó fejek. Semmi gond velük. Tesóim (két nővére van) is nagyon rendben vannak. Szeretnek, bármikor számíthatok rájuk. Most is! A sulit is bírtam. Volt barátnőm. Kosaraztam. Minden okés volt, minden totál jó volt. Az alkohol sem érdekelt, maximum egy sört ittam meg. Aztán egyszer csak jött az anyag, mint egy pohár víz. Természetes volt. Tudtam, hogy megkóstolom, tudtam, hogy szeretni fogom."
"A baj az, hogy piszok jó ez a dolog. Jó. Nagyon jó. És a jó dolgokba bele lehet dögleni. Most éppen ezt érzem. Pedig amikor elkezdtem, erre nem gondoltam. Néztem ezeket a barom amerikai „nigró csávós díler” filmeket, ahol nagy dumájú, laza feka srácok nyomják az anyagot, meg a dumát, ja meg a csajokat. Ez a „filing” csöngetett nálam is. Aztán beragadt az a k…a csengő.
Zenéltem, mixeltem, kezdő DJ voltam. Csak pörögni szerettem volna. Csak nagyon laza srác akartam lenni. Azt akartam, hogy szeressenek, jobban és többen, mint eddig. Ez így is volt egy ideig. Aztán zuhanás. Zuhanás, apukám. Esés abba a kib….tt nagy mélységbe. Bele a semmibe, a sötétbe."
"A fények kihunytak. Sötét lett. Egyedül maradtam magamban. Ami addig szárnyalt, az aztán már csak vánszorgott. Csúszott, mászott. Rosszul lettem. Bevittek. Rendőrök, orvosok elmondták, mitől, meddig hány méter. Leszoktam, mert kellett. Aztán vissza a fénybe. Még gyorsabban élni. Hajrá rock and roll! Újra zuhanás. Újra kialudtak a fények. Újra jött a mentő. Újra elmondták a koordinátáimat. Csak most már nem röhögtem belül. Csak lassan sírtam. Jött a tisztulás. A falat kapartam. Ordítottam, sírtam, átkozódtam, fohászkodtam. És gyógyultam. Lassan, de nagyon lassan. Fájdalmasan, de nagyon nagyon fájdalmasan. A legrosszabb az, hogy semmi nem ugyanaz, mint volt. Az ég sem. A nők mosolya és sóhajtása sem hoz lázba. Annak örülök, ha van egy jó napom. Ha nem szenvedek. Már azt sem tudom, hogy a testem vagy a lelkem sajog jobban. Szar ez az egész! Nem jó!"
"Futok, reménykedem, olvasok, bízom. Próbálok hinni. Istenben nem. Szekták, vallás nem érdekel. Az élet igen. Arra gondolok, célja van ennek az egész szarnak, amibe kerültem, amiben vagyok. Valamit el kell érnem ezzel. Itt belül bennem, meg a világban. Most csak bizakodok. A család nagyon mellettem van. Nem is tudom, mihez kezdenék nélkülük. Érettségi rendben. Most valamit kezdenem kell magammal. Meg kell találnom magamat, céljaimat. Valami lesz. Csak múlna el ez az idegesítő, feszítő, szorító valami bennem."
Izzadság, sűrű levegővétel, csapzott tekintet. Harc önmagával. Egyedül van, bezárkózott. Keresi a kiutat. Még nem találja.
