Nehéz újat mondani a kezdeményezésről, a korábbi alkalmakkor már majdnem teljesen kimerítettük a témában rejlő lehetőségeket (lásd itt, itt, itt és itt). A belvárosi épületek történetéről se tudok különösebb anekdotákat mesélni, erre ott van a Múltbatekintő rovatunk. Igyekszem inkább új szemszögből bemutatni a történteket.
Ahogy a rendhagyó idegenvezetés kiindulópontjára, az Óváros térre tartottam, szokatlanul üresnek találtam a belvárost. Ha olyan fotókat akarnék készíteni Veszprémről, amilyeneket Vas Gergely Budapestről, nem is találnék alkalmasabb időpontot egy vasárnap délelőttnél. Persze mit is keresne ilyenkor bárki is a Kossuth utcán? Aki vallásos, az a templom hűvösébe menekült a rekkenő hőség elől, az anyukák otthon varázsolnak ebédet a családnak, sokan pedig a 25 fokos Balaton partjára vonultak a múlt heti hidegfront után jólesően forró hétvégén.
Az Óváros téren azért összegyűlt egy jó harminc fős csoport. Navracsics Tibor még gyorsan nyilatkozott a tévének (illő távolságból is megütötte fülünket a Tavares szó), váltott pár szót az ismerősökkel és ismeretlenekkel, amikor pedig a Tűztorony harangjátéka elhallgatott, megkezdődött az utazásunk időben és térben.
Azt már régóta tudom, hogy az ogrék olyanok, mint a hagyma, de arra eddig nem figyeltem fel, hogy Veszprémmel is ez a helyzet. Ahogy belülről kifelé haladunk, úgy rakódnak egymásra a rétegek. Az Óváros teret XVIII. századi épületek – köztük a tér arculatát uraló Pósa-ház és a mai városháza – ölelik körbe. A Rákóczi utcán már XIX. századi házakat találunk – köztük a reformkori városházát is –, újabb lépést haladva kifelé a Szabadság téren már a XX. század elejét karcolgatjuk (egyébként itt is találunk egy korábbi városházát: a Szabadság tér – Óvári Ferenc utca sarkán álló erkélyes épületben a kilencvenes évekig működött a polgármesteri hivatal).
Felkanyarodva a Kossuth utcára a XX. század közepének és második felének pusztításával találjuk szembe magunkat: a posta és a húszemeletes szomorú mementóként emlékeztet minket a szocialista városépítészet torzóként félbemaradt terveire. Utunkat a Kossuth utca tetején fejezzük be, ahol már a XXI. századi fejlesztések fogadnak minket a jelenleg is épülő aluljárónál.
Miközben árnyékról árnyékra surranunk, időnként egy-egy járókelő meglepetten méri fel a csoportunkat, néha halljuk a kérdést: „az ott nem Navracsics Tibor?”. Mintha ő lenne. Nem biztosak benne. Valószínűleg a politikusok is olyanok, mint Clark Kent: amint leveszik a nyakkendőjüket, a világ rájuk sem ismer.
Szóba kerülnek az utca- és térnevek is. Navracsics szeretné, ha visszatérnének a régi elnevezések (úgy mint a bármely városban elsüthető Szabadság tér helyett a korábbi Babocsay tér), a jövőben pedig csak olyan emberekről neveznénk el közterületeket, akiknek közük volt a városhoz. Konkrét példát is hallottunk erre, az egykori zsidó negyedben sétálva a miniszter elárulta: a volt zsinagóga előtti sétányt a neves veszprémi rabbiról, Hoffer Árminról neveznék el, ez ügyben már a polgármesterrel is egyeztetett. Az elnevezősdibe egyébként olvasóink is beszállhatnak: a városházán nyár végéig várják az ötleteket a posta előtti, illetve a zöld ház és a Bástya közötti terek nevére.
Konklúzióként ajánlom mindenkinek, hogy politikai véleményétől függetlenül vegyen részt a következő ilyen alkalmon, Navracsics Tibor ugyanis felkészült idegenvezetőnek bizonyult, aki bőven tudott volna még mesélni Veszprém rejtett kincseiről a másfél órás túra után is.
