A látogatókat dr. Szántai Orsolya, a törvényszék munkatársa vezette be a veszprémi várbörtönbe. Azonban mielőtt bevetettük volna magunkat a hűvösre, megtudhattunk néhány érdekes információt a város büntetés-végrehajtásának történetéről. Elhangzott, a 12. században már voltak vermek, amikben a törvényszegő embereket tartották. Ételt csak akkor kaptak, ha valaki hozott nekik, emellett rendszeres volt a testi fenyítés. Sokan nem is élték túl az itt eltöltött időt.
Kicsit előrelépés volt, mikor a 18. században megépült a várbörtön, ami aztán sok átalakítás után 1905-ben nyerte el végleges formáját. Az épület 2003-ig üzemelt, amíg a rabokat át nem költöztették a Kádárta mellett található intézetbe. Ez a fogvatartottaknak hatalmas megkönnyebbülés volt, hiszen a várbörtönben rendkívül sanyarú körülmények között éltek. Az 55 főre hitelesített épületben 1999-ben több mint 200 elítélt raboskodott. 1984-ig még vezetékes víz sem volt, ezért a rabok küblikbe végezték a dolgukat, emellett télen gyakran mértek mínusz fokokat a cellákban.
A bevezető után a turistacsoport elindult a börtönbe. Minden csupa kosz, a levegő dohos és nyirkos, a falakról pedig pereg le a vakolat. Az épületet már vagy 10 éve nem használják, de valószínű, hogy fénykorában sem volt valami kellemes hely.
Az első két pinceszintet jelenleg a törvényszék használja irattárnak. Miközben kimegyünk az udvarra mindenféle papírkötegekkel és aktákkal sűrűn megrakott polcok között haladunk el. Az ajtón kilépve egy növényekkel benőtt omladozó betonverem aljába érkezünk. Fenn a peremén még látható néhány darab elrozsdásodott szögesdrót. Ez volt az a szűk és nyomasztó udvar, ahova a rabok néha kijöhettek levegőzni.
Az igazi meglepetés azonban a törvényszék által még érintetlenül hagyott harmadik szinten várt. Szűk és kopár zárkák végig a folyosó egyik oldalán. Az ablakaikon dupla rács. Ráadásul egyedül egy cella volt kimeszelve és rendelkezett radiátorral - mint megtudtuk a börtönőr lakott itt. Első nézésre azt mondanák hogy két, maximum négy elítélt tölthette egy ekkora szobában az idejét. Az idegenvezető elmondta, egy ilyen zárkában nyolcan raboskodtak egyszerre. A folyosó végén egy sötét, ablaktalan szoba. Az idegenvezető elmondta, ez a legrégebbi cella, állítólag itt raboskodott Sobri Jóska is.
A zuhanyzók sem túl bizalomgerjesztők. Szoktak azzal viccelődni, hogy a börtönben nem szabad leejteni a szappant, mert mikor lehajol valaki érte, azt csúnya meglepetés érheti. A várbörtönben kicsit más a helyzet. Itt azért nem szabad leejteni a szappant, mert a szűk helyen alig lehet érte lehajolni. Persze ez megvéd sok kellemetlenségtől, de az olyan zuhanyzóban, ahol télen néha mínusz fokokat mérnek, nem hinném. hogy bárki egy másodperccel is többet akarna maradni, mint amennyit muszáj.
A séta végén megkönnyebbülés volt kiérkezni újra a napsütésre. Még a verőfényes tikkasztó hőség is jól esett a dohos, mocskos, omladozó és kellemetlen szagú sötét cellák után. Ma sokan panaszkodnak, hogy a rabok „luxusellátást” kapnak a börtönökben. Ezzel lehet vitatkozni, de azokat a körülményeket, amik a várbörtönbe várták az elítélteket, senkinek sem tudnám kívánni.
