– Melyek a legrégebbi emlékei gyermekkorából?
– A Kereszt utcában lévő Gráner udvari iskolában kezdtem a tanulmányaimat. A Cserháton minden utcában iparosok laktak, mindenki hozzászokott az önálló élethez. Többségében jómódú emberek éltek ezen a környéken: cukrász, asztalos, bőrdíszműves, cipész, kéményseprő, mérlegkészítő és így tovább. Emlékszem, hatalmas terek álltak a rendelkezésünkre, ahol játszani tudtunk. A Margit-templom melletti területen töltöttük a legtöbb időt. Na meg persze a Csomay strandon.
– Az ön családja mivel foglalkozott?
– Az édesapám asztalosként dolgozott, de a háború után kiváltotta a kereskedői engedélyt, így sokáig ősszel és télen burgonyával, savanyú káposztával, nyáron pedig paprikával és dinnyével foglalkoztunk. Ha jöttek, még késő este is kiszolgáltuk a vásárlókat.
– Hogyan teltek a hétköznapok a Cserháton?
– Az iparosok lelkiismeretesen dolgoztak, viszont nem kellett egész héten megszakadniuk a munkában, mint a mai vállalkozóknak, maradt idő a kikapcsolódásra is. Mindenki köszönt mindenkinek, baráti viszonyt ápoltak egymással a családok, összejártak. Vasárnap délben pedig mindenki ment a templomba, délután pedig focimeccsre indult a család, megtelt a Vasas-pálya lelátója. Rendszeresen jártam sétálni a városba édesanyámmal. Már az iskola előtt megtanultam olvasni a kirakatok feliratait tanulmányozva. Nem is hiszik el a mai fiatalok, mennyien járták az utcákat, tömegestül mentek az emberek a Kossuth utcán, az út két szélén pedig mindenhol üzletek: fodrász, illatszeres, fűszerbolt... Nem volt olyan szakma, amit nem lehetett volna megtalálni a Cserháton.
– Mikor kezdték meg a Cserhát átalakítását?
– 1965-ben kezdődtek meg a kiköltöztetések, de mi még ’63-ban megkaptuk az építési engedélyt egy kétszintes ház építésére, ami a mostani Módszertani Bölcsőde helyén állt. Tíz évig élhettünk ott, addig pereskedtünk, de végül nem maradhattunk. Már beköltöztek a lakók a Lovassy iskolával szemközti hosszú társasházba, amikor mi még ott éltünk.
– Hova mentek, akiket kiköltöztettek? Mi lett az iparosokkal?
– A lebontás alkalmával légköbméter alapján kárpótolták a tulajdonosokat, abból lehetett másik házat venni. Sokan azonban elfogadták a felajánlott társasházi lakást, a Báthory iskolával szemközti Halle épület több lépcsőházában is például egykori cserhátiak élnek. Az igazi iparosok azonban ebbe nem mentek bele. A legtöbbjük inkább családi házba költözött, és folytatta a munkáját.
– Amikor a belvárosban jár, látja még maga előtt a régi épületeket?
– A környező utcában lakókat a mai napig fel tudom sorolni. A közelmúltban 187 embert gyűjtöttem össze szakma és név szerint. Sokunk házát elvették., egész utcákat bontottak le teljes hosszában. Mi szinte utolsóként jöttünk el a városrészből 1973-ban. Gyakran nosztalgiázunk, ha összeülünk, mi régi cserhátiak. Harminc év nem telik el nyomtalanul.
Forrás: Veszprém Portré
Cseh Zoltán
Fotó: Babják Tamás
