Remélem, ezúttal is kiderül, hogy miért ezt a címet adtam kicsiny kis blogomnak...
Ha megengeditek, tegeződve írok, mert így könnyebb nekem. Túl vagyunk két mérkőzésen, és sajnos még a katicának is több pontja van, mint nekünk. Hogy miért? Azért, mert még nem "tudunk" hinni magunkban! Hit nélkül meg nem sokra megyünk. Félreértés ne essék, nem vagyok hívő, – talán sajnos – nem járok templomba, de bizonyos dolgokkal tisztában vagyok, mert az élet megtanított erre-arra.
A játékosaim a mai napig ugyanazzal az elszántsággal edzenek, mint eddig, de sajnos a kiélezett helyzetekben még nem jól reagálnak. Itt is felvetődik a kérdés, hogy miért? A válasz egyszerű: azért, mert tanulják azt, amit eddig szerintük tudtak...
Az első mérkőzésünk Győrben volt (lehetett volna könnyebb is a sorsolás), ahol a realitás nem a mi sikerünket ígérte, de én valahogy nem akarok az ilyenbe belenyugodni – ígérem, lesz nálam legközelebb nyugtató :-) –, mert hiszek a játékosaimban! Na, de ez édeskevés, amíg saját maguk nem hisznek magukban! Ha netán valaki tud adni nekem varázspálcát, az szóljon! :-)
Visszatérve a győri mérkőzésre: az első tíz percünk azzal telt el, hogy a falfehér játékosaim valahogy visszanyerjék színüket, s nehogy mentőt keljen hívni. Ezt nem szemrehányásként írom, mert egyem a szívüket – na, jó azt azért mégsem :-) – figyeltek rám, de ahogy elkezdődött a mérkőzés, valahogy azt gondolhatták magukban, hogy valami szörnnyel állnak szemben... Na, akkor az oldalvonalon kívül átfutott az agyamon, hogy annyit kapunk gólból, mint annak idején édes nagymamám – Isten nyugosztalja – gombócából.
Aztán eltelt az a bizonyos tíz minutum és a játékosaim "visszanyerték" eredeti színüket. Láss csodát, attól a pillanattól kezdve már mertek játszani. Azért még nem azon a szinten, amelyet a győriek produkáltak, de legalább közelítettek hozzá, s attól a perctől elégedetten álltam a vonal mellett. Legvégül aztán a nagyobb tudás megvert minket.
Utána szépen lassan eljött az idő, hogy saját közönségünk előtt színre lépjünk. Nyugodt voltam, mert meggyőződésem volt, hogy sikerül vennünk ezt az akadályt. Tévedtem. Úgy indult a mérkőzés, ahogy hazai környezetben indulnia kell. Nekifeszültünk ellenfelünknek, akikkel "gyűrtük" egymást becsülettel. Sikerült is elmenni két góllal, de sajnos ez kevés volt arra, hogy előnnyel induljunk be az öltözőbe. Gondolom, ismét felvetődik a kérdés, hogy miért? Ismét egyszerű lesz a válasz, mert csak lábbal játszottak a játékosaim, nem pedig fejjel! Ha "hiányzik" a fej, akkor a láb nem tud mindent megoldani, még akkor sem, ha ügyesek vagyunk vele. Ahogy vége lett az első félidőnek, én érkeztem elsőnek az öltözőhöz, s azon gondolkodtam, hogy kulccsal menjek be vagy anélkül…
A kulcsnál maradtam. :-) Viszont annak nagyon örülök, hogy a szünetben szól a zene, mert azt hiszem, mindenki engem hallgatott volna. Valaki mondja meg nekem, amikor két perccel az első félidő vége előtt vezetünk két góllal, hogy lehet hibát hibára halmozni, s egy egyszerű mérkőzésből bonyolultat csinálni!? Itt is egyszerű választ tudok írni: a lábak dolgoztak, a fejek csak voltak, de haszontalanul!
Persze tudom – s ezt már az első blogomban is írtam –, hogy mindenhez idő kell, de könyörgöm, miért látok mást az edzésen. Talán azért, mert nálam is így ment annak idején. :-) Sajnos a végén vereséget szenvedtünk, de csak azért fáj nagyon ez, mert nem az ellenfelünk vert meg minket – ettől függetlenül gratulálok nekik –, hanem mi saját magunkat.
Nem utolsósorban köszönjük közönségünknek, hogy kilátogattak a mérkőzésre és köszönjük a szurkolást! Mi dolgozunk tovább és remélem a "hit" is megérkezik szépen, lassan, csendben. Én arra kérlek Titeket, szurkolókat, hogy higgyetek a csapatban,mert akkor hozzájuk is megékezik...
Madarász János
