Rettentő haragra gerjed, s bosszút áll mindazokon, akik fia keresztre feszítése óta várják végső döntését?
Végtelen jóságában megbocsát az ellene vétőknek?
Elméje megtébolyul, s visszatér időtlen távolságába?
Vagy itt van már közöttünk, s jegyzetel könyvébe? Mert akkor jaj nekünk!
Ha tudjuk, hogy itt van, megérkezett, akkor van-e még, lesz-e még időnk Janus-arcot mutatni, farizeus jelmezt fölölteni magunkra? Ó, micsoda balgaság! Legföljebb a kereskedőnek teszünk vele jót. Ő átlát minden cifra gúnyán, pókhálósan szőtt rongydarabon.
Micsoda izgalom lenne úrrá rajtunk, ha megtudnánk: köztünk jár! Hogy megtelnének a gyóntatószékek, hogy csengenének az amúgy üres perselyek adakozókedvünktől!
S a tettetett jóság világában képesek lennénk egymás szemébe nézni? Akkor, amikor tegnap még tőrt döftünk a másik hátába, ma belemosolygunk képébe.
A felülről egy csapásra derűsnek látszó világ őt nem tévesztené meg, mert rothadó annak a szaga, s a mélyébe vájó kés fertelmes sebeket tárna fel.
Zavarodottságunkat képtelenek lennénk bármivel is jól leplezni. De hát valami csak kell! Mégis kell!
Tudjuk, az elbukót felemeli, megbocsát, hiszen ott az áldozat: fenn, a kereszten. Azt írják, ez kiengeszteli őt. És ha mégsem?
Mi lesz, ha eljön?
Mi lesz, ha ítél, s nem ment fel, mert már késő?
Adventus domini…
Jobb lett volna régebben?
Jobb lenne még ma, azonnal?
Jobb lenne nagyon soká, amikor mi már nem itt leszünk?
