Még mielőtt bárki azt hinné, hogy valami árvízi katasztrófáról írok, megnyugodhatnak, mert szó sincs róla, csak a játékosaim állapotára utalok. :-)
Most könnyebben ülök a gép előtt, hiszen annyi minden jó történt a csapatommal az elmúlt időszakban, hogy egy picit én is felszabadultam. Történt ugyanis, hogy jött a Haladás elleni nagyon fontos találkozó, amely sok mindent felszabadíthatott a játékosaimban, hiszen sikerült megszerezni első győzelmünket.
Úgy is dolgoztunk azon a héten, hogy aprólékosan felkészültünk belőlük. Na azért a mérkőzés napján volt bennem egy kis drukk, mert mint tudjuk, más edzésen tudni dolgokat és más élesben végrehajtani. Szerencsére nem kellett csalatkoznom, mert a "fiaim" igyekeztek minden taktikának megfelelni és végig hihetetlen odafigyeléssel és lelkesedéssel futsaloztak. Ez meghozta a várva várt győzelmünket, s így nagyobb önbizalommal mehettünk a kupamérkőzésre.
Tehát sokáig nem ünnepelhettünk, mert gyakorlatilag egyből jött a következő feladat, amelyet meg kellett oldanunk. Valahol azért örültem is neki, mert a meccsnél nincs jobb edzés és ezúttal olyanok is szerephez juthattak, akik eddig kevesebbet játszottak. Az NB II-es ELTE volt az ellenfelünk, melyet korábbi válogatott csapatársam,Kénoszt Ferenc irányít. Jó volt újra látni az "öreget"! :)
A mérkőzés előtt úgy döntöttem, hogy magukra hagyom a fiúkat, mert látni akartam azt, hogy miként oldják meg a feladatukat, ha nem üvöltözöm a pad mellett, mint egy "nem normális". Maradjunk annyiban, hogy sikerült megnyernünk a mérkőzést, de rá kellett döbbennem, hogy a "nem normális" ember kell még melléjük egy darabig. :)
Ezek után gőzerővel nekiláttunk a MAFC elleni újabb hazai bajnokinak, hiszen tudtuk, hogy piszkosul nehéz feladat vár ránk. Igyekeztünk minden olyan dologra felkészülni, amelyet ellenfelünk játszik. Teljesen más védekezést próbáltam megtanítani a fiúknak, amely így még idegen volt nekik. Hatalmas figyelemmel igyekeztek is elsajátítani, de mint kiderült, lesz még rajta mit csiszolni...
Eljött a hétfő, amelyet már nagyon sokan vártunk, mert egy olyan riválissal találkoztunk, amely vélhetően a bajnokság végén is az élmezőnyben fog tartózkodni. Csapatkapitányunk, Bényi Kálmán hiányával is meg kellet küzdenünk, mert sajnos a Haladás ellen kiállították.
Aki kilátogatott, azt hiszem, nem bánta meg, mert valami elképesztő izgalmaknak és – megítélésem szerint – nagyon jó mérkőzésnek lehetett szemtanúja. Játékosaim hihetetlenül motiváltan léptek pályára és igyekeztek minden olyan dolgot betartani, amit kértem tőlük. Igaz, ezt csak időnként tudták jól csinálni, mert még sok mindent meg kell tanulniuk. Viszont a taktikai hiányosságokat alázattal és fegyelemmel igyekeznek kompenzálni. Én meg szívesen voltam a pad mellett "nem normális". :-)
Amiben eddig a legtöbbet fejlődtek a „fiaim”, az a győzni akarás, amely engem is jellemzett játékos koromban. Sikerült elsajátítani azt az elszántságot, amelyet legjobb tudásom szerint igyekszem átadni nekik.
Na, de visszakanyarodva a mérkőzésre... Sajnos hamar elvesztettem a másik "vezérünket" is Tatai Joci személyében, mert egy szerencsétlen ütközés után agyrázkódást kapott. Így gyakorlatilag heten játszották végig a fiúk a meccset, amely kalaplengetést érdemel egy ilyen iramú mérkőzésen. Játékosaim önmagukhoz képest klasszis teljesítményt nyújtottak! Viszont volt, aki ezt is felülmúlta. Ő nem más, mint a kapusom, Reveland Zoli. Zoli kőkeményen dörömböl a válogatott ajtaján, amit reményeim szerint mások is hallanak!
A vége 3–3 lett, amely esetünkben felér egy győzelemmel. Ezt a döntetlent azért kell nagyon értékelni, mert az alakulatunkban vannak olyanok, akik nincs három hónapja, hogy játsszák ezt a játékot és még nagyon az út elején tartanak. Ami még örömteli számomra, az a közönség biztatása, akik mellettünk álltak és minden szívdobbanásukkal segítettek bennünket. Ezúton is nagyon szépen köszönjük. Mi a teljesítményünkkel igyekszünk sok örömöt okozni nekik. Amit ígérhetek, hogy mindig a tudásunk legjavát fogjuk adni... Na, és nem utolsó sorban annak örülök leginkább, hogy a játékosaim átszakították azt a gátat magukban, amely eddig velük volt... Hajrá magyar futsal, hajrá Veszprém!
Madarász János „Madi”