Túl vagyunk újabb két mérkőzésen és szerencsére gazdagabbak lettünk hat ponttal. Történt ugyanis, hogy Debrecenbe kellett mennünk – na, nem pulykakakast venni :-) – megmérettetni. Úgy indultunk el, hogy tudtuk, nem lesz egyszerű feladat, hiszen nagyon sokat kellett utazni, illetve azért vannak a Debrecenben nagyon veszélyes játékosok, akik elég régóta tudják ennek a játéknak a praktikáit. Ettől függetlenül nagyon bizakodóak voltunk, mert tudtuk, hogy képesek leszünk megfelelni az elvárásoknak.... A srácok nagyon jól álltak a feladathoz, még akkor is, ha láttam rajtuk a frissesség hiányát. Tették a dolgukat becsülettel és megalkuvás nélkül. Rengeteg labdát eladtunk, nem mertünk játszani, de küzdöttünk, ahogy csak bírtunk, amivel elégedett is voltam, a játékkal viszont nagyon nem. Na, de én már csak ilyen vagyok, aki mindig csak jobbat akar. :-) Sikerült megnyernünk a mérkőzést, ami nagy nyugalmat adott a lelkünknek! Ha valaki nem tudná, 6:3-ra nyertünk, így a visszaút is rövidebbnek tűnt... :-)
Madarász János
Egy hét "pihenő" után fogadtuk a Nagykáta együttesét, amely a találkozó előtt sokak szemében kötelező feladatnak tűnt, de én személy szerint nem tartottam annak – mint kiderült, tévedtem –, mert nem szeretem az olyan csapatokat, akik ellen az ember nem tudja, mire számíthat. Hiszen a Kátának voltak olyan meccsei, amelyeket ugyan elveszítettek, de meg is nyerhették volna. Na, de szerencsére a rosszabbik arcukat mutatták meg nekünk. Akadtak ugyan időnként fellángolásaik, de szinte végig kontroll alatt tartottuk a mérkőzést.
Én is csöndesebb voltam a megszokottnál, mert érezni lehetett, hogy ezen az estén az ellenfelünk nem tud megszorítani minket. A vége sima 10-2 lett, amit szerintem nem nagyon kell magyarázni. Tehát két mérkőzés alatt lőttünk tizenhat gólt és "csak" ötöt kaptunk, ami jónak mondható.
Ezek után jött az utánpótlás nemzetközi tornája, amelyet már nagyon vártam, mert egyszerűen imádom a gyerekeket nézni, ahogy játszanak. Voltak itt Szlovákiából, Lengyelországból, Németországból, Romániából és természetesen Magyarországról. Egyszerűen a gyerekekkel nem lehet betelni, hiszen amilyen szenvedélyesen tudják játszani ezt a játékot, az valami hihetetlen. Csillogó szemek, durcás arcok, gól utáni mosolyok, mind-mind felbecsülhetetlen! Annyira jó nézni őket, ahogy tényleg azért érzik jól magukat, mert szeretik csinálni azt, amit csinálnak, tisztán a sport iránti szeretetből.
Sokszor el is gondolkodtam, hogy mennyi tehetséges gyerek játszik különböző helyen és mégis mennyire kevesen futnak be komoly pályát. Szerintem ezért mi, felnőttek vagyunk a felelősek, mert sokszor nem figyelünk eléggé rájuk. Pedig ők a jövő, ők azok, akik sokra vihetik, de valahogy sokan "elvesznek", talán azért, mert mi felnőttek sokszor úgy gondoljuk, hogy mi már mindent tudunk. Pedig, ha jobban belenéznénk ezeknek a gyerekeknek a szemébe, akkor láthatnánk igazán, hogy mennyi mindent jobban tudnak nálunk, mert ők még "tiszták" és imádják azt, amit csinálnak. Én személy szerint felnézek rájuk és szeretnék olyan lenni, mint ők! A tornát amúgy a lengyel Tarnów nyerte, de nálam minden csapat első lett!
Hajrá Veszprém, hajrá futsal!
Madarász János „Madi”
