Jön a karácsony, oda az ajándékozás. Elmúlik a karácsony, s odalesz minden! Az utcákon kevés a mosolygó ember, nevetést legfeljebb a gyerekektől hallani.
Költőink (más-más helyzetekben) nagyon szépen leírták már ezt a hangulatot („keleti lustán szunnyad a magyar nyár”, „Mi lesz, hogyha Dózsa György kósza népe/Rettenetes, nagy dühvel özönöl.” stb.).
A XXI. századi, magát modernnek nevező ember azonban rosszabb helyzetben van, mint elődei: elvesztette gyökereit, nem kötődik már a természethez, de még a gépi világhoz sem. Különösképp a középkorú, s az idősebb korosztály. A fiatalok meg levegő után kapkodnak. Zsebükben a diploma, s ha kiveszik onnan, legfeljebb a vihar szele lobogtatja.
A kaotikus világ meg csak kaotikus feleletet tud adni. Hiányzik a fogódzó. Botorság volna a válságot rákenni a kormányzatra, ám az már az ő hibájuk, hogy nem készítették fel az istenadta népet a helyzetre (ma sem lenne késő, de az igyekezetnek nyomait sem látjuk). A máskor oly fürge ellenzék sem mutat igazi alternatívát. Gyógyírról már szó se essék! A médiában persze már hihetünk, de csak az esti mese ideje alatt.
Kell tehát valami más. Nyúljunk vissza a történelem keszekusza világába. Egészen a rómaiakig. Kitalálták, alkalmazták, s nem is jártak vele rosszul. Ez pedig nem más, mint a panem et circenses intézménye. A kenyérrel még-még megvolnánk (ki tudja, meddig), ám a cirkusz hiányzik. Okoskodóbbja mondhatja: ott van az a „nagy házban”, nézd csak a tévét! Azonban mára ez a cirkusz is ellaposodott. Kit érdekel, amikor a farkas „csak” farkassal küzd? Már a konc sem érdekli a nagyérdeműt, hiszen tudja: el fog fogyni az utolsó darabkáig anélkül, hogy abból jutna neki.
A honpolgár keserű lett, mint az epe.
Egyik kis motyóját emeli, letörli bal kezével olajos gépét, a másik pacsit ad haverjának, a harmadik tétován áll a gyárkapuban, majd lenyomja a kilincset, s éppoly jeltelenül távozik, mint ahogy egykor érkezett. A másik üt, de neki jobban fáj. A harmadik poharat ragad, s az ital végigfolyik rajta. A kapálódzó csak szalmaszálat tud fogni, s azon nyomban lehúzza a mélység.
Látványosabb cirkuszok kellenek, mert a végén még orrunk szántja a megmaradt magyar földet! Például „valami nagy-nagy tüzet kéne rakni”. Egy darabig melegedhetnénk, s a fénye tán eljuthatna fel, az égbe. Ugyan, mit az égbe?! Hisz onnan oly rég nem érkezik semmi. Pedig karácsonyt várunk, mutathatna nekünk valami biztatót az Úr! Csakhogy már vele is elégedetlenek vagyunk…
Vagy hangos nótaszó! Milyen jó lenne! Azaz mégsem. Nem értenénk egymás szavát! Mert egyébként értjük. Értjük? Ugyan, dehogy!
És ahogy a pipa felszálló füstpamacskáit nem tudja megfogni a gyermek, ugyanúgy vagyunk mi is. Egyre inkább fekete országot látunk, ahol „minden fekete, fekete, fekete…”
Egyre fogyatkozó értelmünkkel, egyre tompuló érzelemvilágunkkal lassan-lassan már csak a cirkuszt vágyjuk, a függöny mögötti látványosságot, amely pár percre feledtet, majd a bársony lezuhantával a szürkülő emlékezettárunkba ivódik.
Ugye, még kérhet a nép?
