Ahogy legutóbb is jeleztem a Kedves Olvasóknak, nagyon nehéz visszavágóra számítottunk a fiatal, „rohanós” Celje ellen. Nem szerencsés egy héten belül kétszer is meccselni, főleg nem annak az együttesnek, amely az első felvonást öttel megnyerte idegenben. Ilyenkor ugyanis megragadnak a történések, az élmények a játékosokban, akik így akaratlanul is kevésbé koncentrálnak. Tudat alatt nyugtatóan hat a kinti eredmény, s a kézilabdázó arra gondol, hogy ha idegenben sikerült, akkor valahogy itthon is legyűrjük a riválist.
Az előbb említetteket fokozta, hogy kiválóan sikerült a mérkőzés eleje. Remekül működött a védekezésünk, potyogtak a góljaink, a 18. percben már hat-hét találattal vezettünk. Ott azonban lehetett érezni, hogy egy picit beragadt a gépezet. A cserejátékosok sem tudták felvenni a ritmust, a vérszemet kapó Celje pedig nagyon koncentrált játékkal feljött. Ezt követően hiába hoztuk vissza azokat, akik az elején jól teljesítettek, már nem tudtuk újra beindítani a korábban hengerlő gépezetet.
A szlovének kissé megilletődötten kezdtek a fantasztikus közönségünk miatt, de a térfélcsere után ezt levetkőzték. Nem tudom, hogy mit mondott nekik Matic a szünetben, de hatalmas tűzzel tértek vissza a pályára. Úgy tűnt, mintha nem is vennék észre, hogy ötezren ellenük szurkolnak ellenük, s nyugodtan hozták a saját játékukat. Amikor már a kispadon ültem, akkor is azt láttam, hogy minden egyes lépésünket ismerik, s könnyedén akasztják meg a támadásinkat. Úgy "olvasták" a játékunkat, hogy lövőhelyzetekhez sem igen jutottunk. Támadásban felőrlődtünk, hátul pedig már nem volt annyi erőnk, hogy kivédekezzük őket. Nagyon magunkra engedtük őket, és valóban szerencsés körülmények között nyertünk, úgy, hogy ők időn túli hetest hibáztak.
Örülni kell a két pontnak, de el kell felejteni ezt a napot... Minden csapat életében van egy ilyen mérkőzés, hál’ Isten mi már túl vagyunk rajta. Remélem, hogy több ilyen nem is jön az idényben, s mielőbb visszanyerjük a korábbi formánkat. Mint írtam, mindenki foghat ki gyengébb napot. Példaként említhetem a Hamburgot, amely tavaly a BL-ben is többször kikapott, s a bajnokságban sem szerepelt jól, végül azonban megnyerte az előbbi sorozatot.
Természetesen nem akarom erre fogni, de Nagy Laci hiánya is egyértelműen meglátszott rajtunk, elöl és hátul is. Nélküle nagyon keveset játszottunk, akinek a sérülése egy gyorsan megoldandó feladat elé állított minket. Pár nap alatt kellett összerakni a támadását és a védekezést.
Ezt a csapatot azonban nem szabad temetni. Amikor jól játszunk, mindenki arról beszél, hogy milyen sokáig eljuthatunk a sorozatban, ha pedig nem megy, akkor rögtön megkapjuk, hogy „mit akarunk mi?” Tavaly, amikor a csoportban legyőztük a Kielt, már a BL-győzelem volt a téma, most meg többen is azt jósolták, hogy a négybe se jutunk be. Én azonban azt gondolom, hogy a sikeres és a kevésbé jó mérkőzéseket is a helyükön kell kezelni. Sem túlzottan magasra, sem túlzottan alacsonyra nem szabad tenni a mércét.
Ami tény: jelenleg százszázalékos teljesítménnyel állunk az európai porondon, amit rajtunk kívül már egyetlen alakulat sem mondhat el magáról. Továbbra is azt vallom, hogy lépcsőfokonként kell előrehaladni. Ha ezt véghez tudjuk vinni, s tanulni a hibáinkból – amire folyamatosan törekszünk –, akkor el fogjuk érni azt a célt, amit a vezetőség, a játékosok és a szurkolóink is szeretnének. Ahogy eddig is tettünk, az év hátralévő részében is minden erőnkkel ezért fogunk harcolni.
A szombati ellenfél, a Szentpétervár együttesének elemzése még hátravan. Azt azonban mindenféle nagyképűség nélkül kijelenthetem, hogy kötelező a két pontot itthon tartanunk. Remélem, hogy olyan játékkal tesszük ezt, amellyel a drukkereink és mi magunk is elégedettek leszünk.
Fazekas Nándor
