Egy ma is tartalmas néphagyomány

A busójárás kialakulásának története több eredetlegendában is gyökerezik. A legelterjedtebb elképzelés a mohácsi sokácokhoz és a törökök kiűzetéséhez köthető. Eszerint a sokácok a Mohácsi-sziget mocsaras vidékére menekültek a megszállók elől, majd később, ijesztő álarcot öltve innen rontottak rá a babonás törökökre, akik azt hitték, magát az ördögöt látják, s annyira megrémültek, hogy rohanvást elhagyták Mohácsot.

Ferkov Jakab a régi hagyományokat elevenítette fel] 

Ez a monda azonban igen gyenge lábakon áll, mivel a történelmi tények szerint csak mintegy másfél évszázaddal később szabadult fel a térség a török uralom alól. Ennél valószínűbbnek tekinthető az a feltételezés, amely a busójárást a sokácok télűző, tavaszváró valamint termékenységvarázsló népszokásaként emlegeti, s Mohácson túlra is kiterjeszti.

Így vagy úgy azonban, a szokás fennmaradt, annak ellenére, hogy az 1783-as Canonica Visitatio főegyházi krónika kifejezetten támadta és megpróbálta tiltani – mondta el Ferkov Jakab.

Az ünnepkör napjai – melyek közül a három kiemelkedő a kisfarsang, a farsangvasárnap és a farsangtemetés – rendkívül színesen zajlottak. A legkorábbi hagyományok között említik a busók házról házra járását és megvendégelését, amikor különböző varázscselekedetekkel fejezték ki jókívánságaikat, többek között szimbolikusan körbeszántották a gazda házát, hogy így távol tartsák tőle a gonoszt. Máskor a busók vízhordó rudakkal jártak, amelyet egy-egy ház falának támasztva maguk után hagytak, ezzel jelezve a lánykérést. Mohácson szokás volt éjszaka a Ledinka téren összegyűlni és táncolni, a balkáni térségben pedig egy török bábut hordoztak magukkal a busók, eljátszották a mohácsi ütközetet majd a végén elégették ezt a bábut.

Bár ma már elsősorban csak az ijesztő faálarcos, szőrével kifordított bundát és buggyos gatyát viselő, kolompot és kereplőt hordó busókat ismerjük, menetükben kísérték őket az ún. szép busók és a jankelék is. Előbbiek nemzetiségi viseletbe öltözött nők, akik a törökök által elrabolt, háremhölgynek szánt, de megmentett lányokat reprezentálják, utóbbiak pedig az utca népét hivatottak távol tartani a felvonulóktól – ismertette a típusokat Ferkov Jakab.

Hozzátette, a busójárás az idők során sokat változott folyamatában: a tiltások következtében a 20-as évekre már szinte alig lehetett felismerni a valódi busót, ezért aztán újításokat vezettek be. A kulturális élet növekedésével arányosan jöttek létre különféle egyletek, ahol a farsangi bálokon Karnevál herceg temetését játszottak, majd azok megszűnésével ez a szokás a busóknál élt tovább Busó herceg temetése néven.

Vikár Csaba elsősorban a jelen törekvéseiről beszélt

Nemcsak folyamatában változott azonban a szokás, de bővült köre is – mára már mondhatni egész Mohács beöltözik, egészen karneváli jelleget öltött a busójárás –, s megítélése is: 2009 szeptembere óta a busójárás az UNESCO világörökségei között szerepel, 2013 januárjától pedig hungarikum.

Ezért azonban rengeteget tettek a mohácsiak – hangsúlyozta Vikár Csaba busónagykövet. Az 50-es években nagy előrelendülést hozott egy szegedi cipészmester munkája, aki rengeteg új álarcot készített, s Raffay Anna két rövidfilmje, amelyek az egységesítést segítették. Elmondta, a 70-es években átmenetileg nehézkessé és túlszabályozottá vált a busójárás, a 80-as években viszont lassú fejlődés vette kezdetét, részben azáltal, hogy bővültek a felvonuló csoportok.

Igazi lendületet a század vége és a 2000-es esztendő hozott. A busóruhák magántulajdonban való megjelenése öntudatra ébresztette a sokácokat – immár saját népzenéjüket szólaltattak meg a felvonulás alatt, egyre több csoport született –, 2000-ben a Széchenyi Terv keretében kiírt pályázatnak köszönhetően pedig nyolcvan garnitúra új busóálarccal láthatták el a várost. Vikár Csaba elmondta, ebben a folyamatban nagy szerepet játszik az idegenforgalom is, hiszen élteti, fejleszti a szokást. Ennek is köszönhető, hogy mára már közel 1200 regisztrált felvonulóval számolhat a város.

Bal és jobb oldalt szép és

– Fontosnak tartjuk, hogy életben tartsuk a hagyományt és annak gyökereihez nyúljunk vissza. 2003-tól kezdve minden évben busót avatunk a gyerekek közül, bővítettük a programunkat, így már az ünnepkör minden napján várja valamilyen érdekesség a látogatókat, s a busók busóját, vagyis a legidősebb és legrátermettebb busót is megválasztjuk. Számunkra az álarc felöltése nem csak egy egyszerű cselekedet. Az álarc felvételekor valóban átváltozunk, mögötte gyakorlatilag bármit megtehetünk, s ami igazán lényeges, hogy attól a pillanattól kezdve az a nap már egy valódi ünnepnap. Úgy érzem, a busójárás a mai kornak megfelelő néphagyomány és ezért nagyon fontos, hogy méltóképpen ünnepeljük – emelte ki az előadás végén.

A témához kapcsolódva Mátyus Károly és M. Halász Katalin Busójárás című kiállítása március 7-ig megtekinthető a VMK-ban.