A TranzDanz társulat Diverzity című előadásának sajnos épp csak a végét sikerült elcsípnem, és így talán nem is illő nyilatkoznom róla, hadd mondjam el mégis, elemi erejű volt az az elkapott negyed óra. Kovács Gerzson Péter sajátos mozdulatokra építő koreográfiájából egy a végletekig fokozott és már-már nevetségességbe hajló, tekintélyelvűség hajtotta világ képe rajzolódik ki, ahol a vezér picit paranoiás, de a többiekkel is van valami probléma. Halottfehérre mázolt arcú alakok (táncosok: Bora Gábor, Fehér Laura, Gera Anita, Tókos Attila) vigyorognak ki ránk a színpadról időnként, akiknek szeme csak két fekete üreg, hörögve közelítenek felénk, aztán mint a robotok, egy pillanatra összecsuklanak, majd újra felélednek. Mégis képtelenek az életre, bármi emberire. Hiába mozognak látszólag egy térben, valójában saját kis fénykörükbe zárt alakok mindannyian, akiknek a közös szalutálás még megy, de ha közeledni kell egymáshoz, nem képesek semmi másra, csak a másik lekaszabolására. Torz kép ez egy nem is annyira fiktív világról – a magyar nótabetétekkel, mozgalmi dalokkal kevert zene egyértelmű olvasatot sejtet.
Lőrinc Katalin és Lőrinszky Attila nem egy előre felállított koncepció szerint hozta létre közös előadását, produkciójukat az adott tér – a Hangvilla tere – és pillanat alkotta. A csendből megszületik a zene, a zenéből a tánc, amit a helyszín is inspirál – hogy valójában milyen sorrendben, azt mindenki maga döntheti el, az azonban kétségtelen, hogy egy minden részletében tökéletes és hiánytalan előadást láthatott a közönség. Alkotás megszületésének és továbbélésének lehettünk a szemtanúi tulajdonképpen minden téren – legalábbis az én interpretációmban.
Lőrinc Katalin egy aprócska asztalon foglal helyet a produkció kezdetén, mozdulatai lassúak, a keresés, a megismerés, az önfelfedezés szavakat juttatják az eszünkbe, mintha csak egy baba kelt volna életre. Önmagára ébredését hamar követi a tér, kis babaházának felfedezése, amely kezdetben még érdekesnek és hatalmasnak tűnik, idővel azonban egyre szűkebb lesz. Lőrinc Katalin táncával határokat feszeget, életre kelt babaként egyre nagyobb és nagyobb teret követel magának, időnként játékosan incselkedik alkotójával, máskor váratlanul megszökik előle. Lőrinszky Attila közben nagybőgőn játszik, látszólag a zenére koncentrál, s csak fél szemmel követi a „gyermek” felfedezéseit, részt vesz a játékban, de amikor úgy látja, az már túl messze kószált, mint egy kígyóbűvölő próbálja meg irányítani. S hogy mekkora sikerrel? Lőrinc Katalin apró kis tipegéssel, óvatosan, majd egy merész mozdulattal, hátra sem nézve elhagyja a teret, csak az alkotó marad ott, s a néző, akiben valahogy mégis bent reked egy érzés: vajon a szökés igazi felszabadulás lenne?
A félelem és a szorongás dominánsan jelen van az este harmadik előadásában is, a Morgan és Freeman című darabban, amelynek nyugtalanító atmoszférája hosszan rátelepszik az ember lelkére. Fehér Ferenc koreográfiájában egy bomlott elméjű, önmagába zárt alak történetét meséli el. Morgan legjobb barátja Freeman, a 35 centis bábu, aki némi színt visz komor és sötét napjaiba, kiráncigálja a legmélyebb letargiából is, támaszt nyújt neki, idővel azonban a kis képzeletbeli barátja (lelkének egy darabja?) társasága nyűgössé válik számára és Morgan már szabadulna tőle. De kiszakíthatja-e az életéből Freemant?
Fehér Ferenc előadásában végig ott feszül valami lefojtott rossz, onnantól kezdve, hogy a néző beül a sötét terembe, aztán pedig ez a rossz fokozatosan felszínre tör, ahogy Morgan egyre jobban közelít az őrülethez. A darab kezdetén a táncos a gyéren megvilágított padlón fekszik, ideges rángással mozdítja lábait, később megpróbál kitörni ebből a lehetetlen helyzetből, de mindig ugyanoda kerül vissza, Freemannel előadott gondtalan tánca alatt feltűnő ideges vigyora is már előre sejteti tragédiáját. Végtelenül elmagányosodott, gyermeteg alak ő kockás pizsamanadrágjában és kinyúlt pulóverében, aki próbálna kiszakadni önmaga teremtette valóságából, kétségbeesetten kap a levegőbe, közben mégis önmagát zárja be: Fehér Ferenc mozdulatai sokszor egy mozgásképtelen, magatehetetlen embert idézik. Freemannel való viaskodása, harca is eleve kudarcra ítélt, amit nem követhet más, csak a teljes tudathasadás – a kettős árnyjáték zseniális megoldás, s az előadás minden apró részlete is nagyon a helyén van.
(Kép: Hajdú Lili)
Remekül kivitelezett koreográfiákat, erős és tartalmas előadásokat ígér A Tánc Fesztiválja, ami ugyan talán kevesebb felüdülést ad, ellenben annál több elmélyülést lelkünk bugyraiban, de megéri. Egyébként meg néhány nézőtársam még jókat is tudott kacagni az előadásokon. Ki tudja? Talán tragédiát és komédiát csak egy hajszál választja el…
