– Miért pont ezt a színdarabot viszitek színre?
– Választhattam. Két dolgon gondolkodtam, az egyik Biljana Srbljanović kortárs szerb írónő Gavrilo Principről szóló darabja. Nagyon sokáig az futott bennem, már-már le is fordítottam a színdarabot, ami nagyon friss, hiszen most mutatták be Belgrádban, illetve Bécsben már korábban megvolt az ősbemutatója. Aztán történt egy eset, amivel az újságok és az internet is tele voltak, hogy a Szerb Nemzeti Színházban, Újvidéken abbahagyták az Antigoné előadást a középiskolások méltatlan viselkedése miatt. Erről nekem rögtön eszembe jutott Tasnádi István Nézőművészeti Főiskola című színdarabja, és abban a pillanatban átbillentem és hagytam az első világháborús történetet, annak ellenére, hogy valószínűleg nagyobb szakmai siker lenne, és nagyobb figyelmet tudna Magyarországról és a külhonból ide gyűjteni.
De a Játékszínre gondoltam, amit a csődidőkben bezártak, és ezáltal a nézőszáma nagyon lecsökkent. És hogy nekünk az a dolgunk, hogy visszatáncoljunk, valahogyan visszahívjuk azokat az embereket, akik szeretik azt a kis teret, ahol lehet olyan előadásokat csinálni, amelyek másmilyenek, kísérletibbek. Mivel a másik darab, ami fut most a Játékszínben, az egy komoly, súlyos klasszikus dráma (Shakespeare Titus Andronicus, ami mellesleg szintén szatirikus hangvételű) – úgy gondoltuk, hogy legyen a kínálatunkban egy kortárs előadás is, amely frissebb, maibb témájával számíthat a fiatalok érdeklődésére, akik nekem mindig is a célközönségem voltak, ha szabad ilyen nagyképűt mondanom.
– Mi a rendezői koncepciód? Hogyan kezdtek hozzá a munkához?
– Egészen másképp kell hozzáállni ehhez a színdarabhoz, mint egy „sima”, hagyományos műhöz. Ebben a drámában igazából már nincs konfliktus – mivel a konfliktus már régen, a darab kezdete előtt megtörtént a nézők és a színészek között –, hanem a konfliktus kezeléséről, pontosabban megelőzéséről szól a darab. Egészen másként kell összerakni ezért az előadást. Aki ismer, az tudja, hogy a technikai megoldásokat mindenféle különleges kütyükkel szoktam megvalósítani, és ezek nem hétköznapiak. A próbarend is egész másként áll össze, mert semmi értelme lerendelkezni a színdarabot és aztán ismételgetni, ahogyan hagyományosan szokták. Hanem itt meg kell tanulni a szöveget elég jól, és akkor kísérletezgetünk, meg forgatunk, meg mindenféle marhaságot csinálunk, ami általában nem jellemző a normális színházi próbafolyamatra.
– Mennyire vonjátok be a nézőket? Lesznek-e valódi interakciók? Milyen jellegűek?
– Lesz, hogyne, nem is kevés. Az ember magánszférájához tartozik most már a mobiltelefon, mindenkinek ott van a zsebében. Az pedig a színészek magánszférájába tartozik, hogy ez (pl. a mobilozás) minket baromira idegesít. Ezért mindent el fogunk követni annak érdekében, hogy az előadás felénél már ne legyen bekapcsolva egyetlen mobiltelefon sem a nézőtéren. Ahhoz, hogy ez gördülékenyebb legyen, és ne ütközzünk problémákba, lesz nekünk egy pszichológiai szakértőnk is (Kottyán Edina), aki jár a próbákra és remélhetőleg olyan tréningeket fog csináltatni velünk, ami felkészít minket arra, hogy hogyan kell kezelni azokat a konfliktusokat, amik kialakulhatnak egy ilyen játék során.
– Tehát minden eshetőségre felkészültök és a teljes tudás birtokában improvizáltok?
– Igen.
– Az előadás műszaki, technikai háttere akkor nyilván profi…
– A szándékaink nagyok, hogy mennyit tudunk belőle megvalósítani, az a kérdés. A darab a jövőben játszódik, ötven év múlva. Az előadás létrehozása igazi csapatmunka lesz, a három színészen (Máté P. Gábor, Szűcs László és jómagam) kívül még három háttérdolgozónk van, az asszisztens-ügyelő, a súgó és a kellékes. A kellékesünk, akinek nagyon jó a kézügyessége, például vállalta, hogy nagy örömmel legyártja a darab kellékeit, például a ZedPM-et (Zéró Pont Modulátort), és ehhez a munkához igen nagy fantázia szükséges.
– A mobiltelefon használatán kívül még milyen zavaró dolog történik a nézők részéről a színházi előadásokon?
– Mindent felsorolunk a darabban. Az előadásnak is az a nem titkolt célja, hogy rámutassunk, mennyire idegesítő tud lenni az, amikor a zörgős cukorkáspapírt előveszi valaki. De bármilyen zajt keltő dolog nagyon tudja idegesíteni az embert, aki épp valami nagyon-nagyon magvas gondolatot próbál elmondani a színpadon. Minden tudja zavarni a színészt. Ascher Tamásról mesélik, hogy a köhögő embert néha kidobta a nézőtérről…
– Tehát az előadás humorával szeretnétek átadni a darab üzenetét?
– Igen, ez a darab eredetileg is erről szól. Vannak órák a SzínházJegyetemen, ‒ amiken tulajdonképpen a közönség tagjai vesznek részt –, arról, hogy miket kell tudni az embernek, mi mindent kell elbírni, elviselni ahhoz, hogy nézők lehessünk. És ennek a gyorstalpaló tanfolyamnak első órája az előadás. És akkor van itt mindenféle tanóra a pislogás tantól elkezdve…
– Lenne értelme valóban egy ilyen nézőművészeti kurzusnak, ha ezt valóban csinálnák a való életben is?
– Aki ezt az előadást megnézi, az biztos, hogy elgondolkozik azon legközelebb, hogy kikapcsolja a mobilját vagy minimum lenémítja. Valamit biztosan fog használni a közönségnek.
– A befogadás, színházi nézőség tanítható fiataloknak? Hogyan lehet őket vezetni azon az úton, hogy egy Antigonét végigüljenek?
– Az a gond, hogy ahogyan az emberek, úgy az iskolarendszer is nagyon változott. Gyerekkoromban, ha hazavittél egy egyest, akkor téged vettek elő a szülők és a te fejedet ordították le, ma, ha hazaviszel egy egyest, akkor a tanár fejét fogják leordítani. Nincs meg a kellő tisztelet semmi iránt, az egyén sokkal fontosabb. Mások a szokásaink, tévét nézünk, idióta műsorokat nézünk, háttértévézünk. A háttértévézésnek az a rossz hatása, hogy az ember hajlamos háttérszínházazni is, és ha csörög a telefonja, vagy remeg, nyugodtan előveszi, megnézi, hogy mit üzentek neki, közben pedig egyébként megy a történet a színpadon. Mivel hiányzik az alapvető hozzáállás, (dolgok iránti tisztelet), ami az iskolákban dől el, ezért a figyelmet nagyon nehéz a színpadhoz láncolni. Csak úgy lehet nézőket nevelni ezekből a fiatal nézőkezdeményekből, hogy olyan előadást kell csinálni, ami totál leköti őket. És a mi előadásunk reményeim szerint ilyen lesz, ahol nincs idő mással foglalkozni. Nem hiszek a hosszú előadásokban. Nagyon kedves barátom, Paolo Magelli olasz rendező (a világ tíz legjobb rendezőjében benne van), szokta mondani: ha egy történetet nem tudsz elmondani másfél órában, akkor hagyd a picsába. Mert a mai ember az már rohan, siet, ezer dolga van, már nem lehet egy klasszikus Antigonéra beültetni. Vagy csak számolva a veszélyekkel…
