Hívő vagyok, családapa, magyar és művész, ebben a sorrendben – Ókovács Szilveszterrel, a Magyar Állami Operaház főigazgatójával beszélgettünk életéről, mindennapjairól.
– Mennyit tett hozzá sikereihez családja, környezete és Veszprém városa?
– Rengeteget. Rousseau neveléselmélete szerint az emberrel 12 éves koráig minden fontos megtörténik, már ami a személyiségre hatással van. Édesanyámmal a nagyszüleimnél éltünk a Séd-völgyi Méhes utcában, egy forgalmas megyeszékhely közepén, mégis falun, sőt inkább tanyán. Onnan minden felfele van fizikailag is: az óvoda a Dózsavárosban volt, irány tehát minden reggel a szánkózó domb, a Kopácsi irdatlan hegyét kellett átgyalogolni, hogy a – mára lebontott – 2. sz. iskolába érjek, a Remete utca dombját és a Buhimot, hogy a zeneiskolába jussak a dög nehéz harsonatokkal, és plusz kétszáz lépcsőt megmászni a Várban lévő templomokhoz. Földi paradicsom volt gáz, telefon, csatorna és közlekedés nélkül is – a Lovassy gimnázium négy éve pedig hatalmas önbizalmat adott. Rettentő büszke vagyok a városomra és az iskolámra.
– Mit gondolt arról húszévesen, hogy a negyvenes éveiben mivel fog foglalkozni?
– Húszévesen már a Zeneművészeti Főiskolára jártam, tehát világhíres énekes akartam lenni. Nagyon meglepődtem volna, ha valaki tévéstúdióról, cikkekről, rádiókról vagy egy patinás operaházi irodáról regél. Ugyanakkor szereplő ember voltam mindig, egyszerre vonzott a zene és a közélet, tehát valószínűleg azonnal ráállok, az első ocsúdás után.
– Mikor, melyik munkájában érezte a legjobban magát?
– Nem ildomos választ adok: volt öt évem, amikor hetente két-három este vezettem televíziós élő műsorokat, nappal cikkeket írtam több lapnak operáról, médiáról, hétvégén rádióztam, közben pedig még énekelni, hangversenyeket vezetni is volt módom. Otthonról dolgoztam – akkor született az első három gyerkőc, velük lehettem és a feleségemmel a kertes házunkban. Nem kellett a nap minden percében 1500 kolléga, 12 milliárd forint és egy 130 éves, döbbenetes múltú intézmény ügyeiben döntenem. Valójában az ekkora felelősség megszokhatatlan.
– Hogyan „sodródott” az egyik munkából a másikba?
– Az érme két oldala miatt van az egész. Vagy mint a kiskutya a kerítéssel. Ha az egyik felén vagyok, mindig bánom, hogy a másiktól távolabb kerültem. Az éneklés után konzis tanár lettem, utána minisztériumi, később parlamenti tanácsadó, azután az Opera kommunikációs igazgatója, de azt meg az említett tévés időszak követte, amely végül a Duna vezetésébe torkollott. Bő három éve újra az Operában dolgozom, és akarva-akaratlan a közélet része vagyunk, de messzebb kerültem a médiától. Remélem, még megérek újabb fordulatokat!
– Sokat kellett tennie a sikerért?
– Stúdióban és cikkírás terén gyors vagyok, nehezen fáradok el, nem csoda, ha szerettem csinálni. Az Opera irányítását – sok tudatosság mellett – mégis inkább intuitív folyamatként élem meg, tehát ennek sem kellene nagy gonddal járnia, mégsincs így. Rengeteg törvény, rendelet, egy 94 oldalas kollektív szerződés és a közönség kitapinthatatlan szokásai közepette kellene jó döntéseket hozni: a sikerességünket eléggé megszenvedem.
– Mi motiválja a mindennapokban? Mi az életfilozófiája?
– Hívő vagyok, családapa, magyar és művész, ebben a sorrendben. Ezekben a kategóriákban igyekszem jót cselekedni.
– A munkája nagy megterheléssel is jár. Mit gondol, veszít valamit emiatt?
– Nincs nagyobb veszteség, mint az idő. A legkisebbünk, Boróka idén született, tehát a többiekkel ellentétben a legnagyobb hajtás közepébe, amikor a másik három már és még kisiskolás. Az Operát sem büntethetem azzal, hogy a szokásos 50–60 éves kor előtt lettem igazgató, tehát fokozott szüksége van rám a családomnak, de az meg fizikai fájdalmat okoz, ha őket nem láthatom. Az én sorsom Tannhäuser-problémája most, e két véglet közti állandó vívódás. Türelmet kérek a családomtól és az intézményemtől is, hiszen most alapozzuk meg a későbbi nyugodtabb munka sikereit.
– Miből áll egy napja?
– Reggel a három nagyobb gyerek sofőrje vagyok, utána a sajátom: be kell jutni Sződligetről Budapestre, ez az első nagy kaland. Az egész nap az Operában, minisztériumban, értekezleteken és találkozókon telik, sokszor viszek a „Házban” turistacsoportokat, rengeteg a médiából érkező megkeresés, a sajtótájékoztató. Esténként gyakran az Erkelben nézek próbát, előadást, vagy az Operában. És ha még elértem otthon a gyerekeket, őket altatom – hogy a padláson, ahol az ő birodalmuk van, már el is kezdjem az éjszakai klaviatúra-műszakot, amely éjjel egyig tart. És ha jön a hétvége… akkor az Opera mindig magasabb fokozatra kapcsol! De ha a karácsonyi Diótörőn ott ülnek már csillogó szemmel az „enyimek” is, akkor minden együtt van, akkor „ég a földdel összeér”…
NÉVJEGY
Ókovács Szilveszter 1969. december 31-én született Veszprémben. A Magyar Állami Operaház főigazgatója, operaénekes, zenekritikus-publicista, rádiós és televíziós műsorvezető-szerkesztő. A salzburgi székhelyű Európai Tudományos és Művészeti Akadémia tagja.
Tanulmányai
A veszprémi Lovassy László Gimnáziumban érettségizett, majd két különböző, egyformán sikeres felvételi után a győri Zeneművészeti Főiskolára járt. 1992-ben itt végzett mint magánénektanár és kamaraművész. A budapesti Liszt Ferenc Zeneakadémián három szak együttes elvégzése után 1997-ben operaénekesként, énekművészként és magánének művésztanárként diplomázott.
Díjai
- Artisjus-díj (2007, „a kortárs magyar zene népszerűsítéséért”)
- Mikszáth Kálmán-díj (2009, „a polgári hagyományok művészi és újságírói ápolásáért”)
- Szervátiusz Jenő-díj (2010, „a nemzeti kultúra értékeinek bemutatásáért”)
- Országos Polgárőr Szövetség Sajtódíja (2010, „közéleti tevékenységéért”)
- Pest Megye Sajtódíja (2010, „a megye hiteles bemutatásáért, kötődéséért”)
- Gyurkovics Tibor-emlékgyűrű (2011, „a nemzeti kultúra felemelésére való törekvésekért”)
- Arany Buzogány (2013, „a Magyar Honvédség állományának műveléséért”)
- Ybl-emlékplakett (2014, „a nagy magyar építész emlékének őrzéséért”)
Janni Anikó
Fotó: Gács Tamás, Herman Péter, Mario Pertorini, Emmer László
