A város életében, a közösség javára kifejtett eredményes tevékenység elismeréséül „Veszprém Városért – Pro Urbe” érdemérmet adományozott Bélafi Lászlónak, akit ebből az alkalomból eddigi munkásságáról kérdeztünk. A Hangvillát építő és üzemeltető Swing-Swing Kft. ügyvezetője rögtön a beszélgetésünk elején leszögezte: “nem szeretem a munkásság szót, annak összegzéséhez szerintem minimum meg kell halni.”
Bélafi László
– Egy ilyen mértékű elismerés alkalmával végez önértékelést az ember?
– A laudáció elhangzásáig nem tudtam pontosan, hogy mivel érdemeltem ki a díjat, de az biztos, hogy a kényszeres társadalmi szerepvállalás már régen kialakult nálam.
– Mi indította el ezen a “pályán”?
– Veszprém Város Vegyeskara jövőre már hatvan éves, melynek társadalmi élete gyermekkoromban gyakorlatilag a nappalinkban zajlott, hiszen az édesapám látta el a titkári feladatot. Belenőttem ebbe a közösségbe. Megtanultam, mi az a kötelesség, az önkéntes munka, a társadalmi szerepvállalás. A kóruson belül még a szocializmusban is működött némi belső autonóm demokrácia. Mindez magával ragadott és meghatározta a későbbi életem, amit tovább erősített, hogy 1989-ben megválasztottak a vegyeskar társadalmi vezetőjének. 26 éve csinálom, sok örömet és természetesen kötelezettséget jelent ez a feladat, az évek alatt nagyon sok tapasztalattal gazdagodtam.
– Amit később felhasználhatott a Brusznyai-emlékű felállításához, vagy éppen a Hangvilla létrehozásához.
– A folyamatot legpontosabban talán karnagyunk Erdélyi Ágnes dalos idézete fejezi ki, amit a Hangvilla átadása után adott a kezünkbe. Az ének Zeffirelli: Napfivér, Holdnővér című filmjéből való:
“Álmod úgy valósul meg, ha apránként építesz,
A sok kicsi sokra megy, műved így gyarapszik.
Életed éld szabadon, szánj időt a szépre,
Ne sokat tégy, de azt jól, öröm lesz a bére!
Kőre követ nap mint nap… titkod egyre érik,
Így növekszel nap mint nap… míg elérsz az égig!”
Assisi Szent Ferenc templomot épített, a Hangvillát a veszprémiek és a környéken élők akarata és igénye rakta össze kőről kőre életem nagy szerencséje, hogy én lehettem a pallér. Ugyanezen gondolatok mentén valósult meg a Brusznyai-emlékmű is, bár ebben az esetben az ötlet nem tőlem származott. Borzasztóan nagy öröm számomra, ha építhetek, legyen szó az élet bármely területéről.
– A társadalmi szerepvállalás velejárója, hogy célkeresztbe kerül az ember, ilyen nagy léptékű vállalkozások esetén pedig különösen sok kritika érheti a munkát.
– Nehéz ezt megélni, de valóban, elkerülhetetlenül hozzá tartozik, azonban ennek mértéke már káros Magyarországon, hiszen azokat is visszatarthatja attól, hogy cselekedjenek a közért, akik ezt megtehetnék. Igyekeztem persze előre felmérni, hogy mire számíthatok ezen a téren, de rendre alulbecsültem. Valamit támogatni, vagy legalább nem ellenezni magában hordozza az egyéni, személyes felelősségvállalást. Ez maga a kőre követ rakás, az építés, ami viszont mindig tartalmazza a bukás lehetőségét is. Ezzel szemben a rombolásnak nincs felelőssége. Ráadásul kudarc esetén el lehet sütni azt a kéjes, de sekélyes mondatot is: „Na, ugye én megmondtam!” Ha példának említem a Hangvillát, akkor úgy fogalmazhatok, hogy aki a képviselő-testületben, a társadalmi akaratot közvetítve igennel szavazott a beruházásra vagy legalább tartózkodott, az a Hangvilla ügyében személyes felelősséget, kockázatot is vállalt, köszönet és tisztelet érte. Aki a nem gombot, a tagadást, a rombolást választotta, azt – miközben a Hangvilla áll – szerencsére gyorsan elfelejtik.
– Mire a legbüszkébb?
– Még nem végeztem, de jelenleg az az érzésem, hogy egy tiplit sem rakok be a falba néhány évig, ám nincs kétségem, a feladatok meg fognak találni.
