A VÉKA Építő Gondolatok programsorozata keretében Németh Szandra történész-muzeológus avatta be az érdeklődőket és a nosztalgiázni vágyókat a hatvanas-hetvenes évek üdülési és nyaralási szokásaiba kedd este a Fricskában.
A tömegturizmus itthon a XX. század második felében kezdett kialakulni. Nem meglepő módon a legaktívabb „turistáskodók” ekkor is a városi emberek voltak. Az egész időszakra jellemző volt, hogy sokkal többen érkeztek hozzánk, mint amennyi ember külföldre látogatott. Nyugatra akkoriban háromévente, keletre pedig kétévente lehetett csak útlevelet igényelni. A külföldre utazás legegyszerűbb módja az utazási irodákon keresztül való szervezés volt.
Olcsóbb, de nehezebb módja a turistáskodásnak pedig az úgynevezett 5 és 70 dolláros rokonlátogató útlevelek voltak, melyekhez rengeteg dokumentumot, rendőrségi fotót, és munkahelyi igazolást kellett felmutatni, amik azt a célt szolgálták, hogy bebizonyosodjon: az ember bizony megbízható és tisztességes turista. Ezek mellett kitartásra és türelemre is szükség volt, ugyanis a hivatalok bármilyen indoklás nélkül visszadobhatták az egész paksamétát.
Többek között a fent említett nehézségek oka volt az, hogy a belföldi turizmus elkezdett erősödni, a csereprogramoknak köszönhetően pedig rengeteg kelet-német turista érkezett az országba. Érdekességként Német Szandra elmondta, hogy a hatvanas-hetvenes években az NDK Magyarországon tartotta fenn a második legnagyobb létszámmal működő titkos-szolgálatát, így az országba érkezőkről 24 órán belül információkat szerezhettek.
Az előadáson többek között szó esett a kedvezményes üdülések igénybevételéről és a szálláshelyek fajtáiról is. Az akkori átlagkereset nagyjából 2000 forint volt, az üdülés pedig olcsónak számított, napi 48-98 forintból teljes ellátást kaphattak az emberek, amelyeket az állam meg is tudott finanszírozni. Az akkori pártelit természetesen megkülönböztetett kiszolgálásban részesült a saját pártüdülőiben és villáiban, melyekben nem volt sorban állás semmiért - az aligaiban például külön pavilonsort alakítottak ki számukra.
A szálláshelyek részletezése közben elhangzott, hogy a szállodák kettős árrendszert alkalmaztak: piaci árat a külföldieknek, kedvezményest pedig a magyaroknak. A nemzetközi szállodaláncok és a vendéglátó-ipari vállalatok is ebben az időszakban jöttek létre. Utóbbiak megjelenése újabb vevőket, a vendégek részére pedig minőségi garanciát jelentettek.
Általánosságban az egész korszakra igaz volt, hogy 60 százalékot tett ki a magánszálláshelyek használata (pl.: saját nyaraló, ismerős), 20-20 százalékot pedig a kereskedelmi és a „szociálturista” szálláshelyeken (vállalati és SZOT üdülő) eltöltött idő.
