Ha felteszem a kérdést: mi jut eszükbe New Orleansról, legtöbben talán a jazz fővárosaként jellemeznék Louisiana legnagyobb települését. Hosszú éveken át a pont egy évtizeddel ezelőtt pusztító Kathrina hurrikán ugrott be sokaknak a város nevét hallva – nem kis teljesítmény, hogy a súlyos károkat szenvedett települést újra kulturális fellegvárrá emelték.
Irvin Mayfield
Ebben nem kis szerepe volt az Irvin Mayfield művészeti igazgató által 2002-ben alapított New Orleans Jazz Orchestrának is, akik a Kathrina 2005. augusztusi tombolása után az elsők között láttak hozzá a megtépázott város szellemi újjáépítésének.
A város zenei életének színe javát láthatta a veszprémi közönség péntek este a Szentháromság téri színpadon, amikor a Mayfield vezette NOJO és Dee Dee Bridgewater közös produkcióját állították színpadra. A tracklist igaz tisztelgés volt New Orleans előtt, a város – és annak kulturális élete –iránt érzett rajongás visszatérő témája volt a kiválasztott daloknak. Ezek a darabok a legerősebb részei voltak a felhozatalnak, a Do You Know What It Means To Miss New Orleans kifejezetten jól állt Bridgewaternek, aki a jazz történetének legnagyobb szerzőitől kölcsönzött dalokkal szórakoztatta hallgatóságát.
Különösen örültem Duke Ellingtonnak, aki a jazz fénykorának egyik legnagyobb szerzője volt, a műfaj Mozartja, akinek darabjait akkor is ámulattal tudom hallgatni, amikor épp nem tudok ráhangolódni az egyébként jellegzetes, magába szippantó zenei világára. Számomra az est fénypontja volt az Ellington-darab, ám mivel ezt a patront már a koncert elején ellőtték, utána sajnos leült a fellépés.
Bridgewater és a NOJO technikailag tökéletes teljesítményt nyújtott, különösen a mélyebb, érdesebb hangzású darabok álltak jól az énekesnőnek, aki humorával is lenyűgözte a veszprémi közönséget – de én sajnos mindezt kívülállóként néztem végig. Nem tudott sem azonnal beszippantani, sem okosan építkezve mintegy észrevétlenül a maga világába zárni.
Ez persze nem feltétlenül a méltán dicsért fellépők „hibája”, lehet, hogy csak én nem voltam eléggé kihegyezve a témára – egy popkoncerttel ellentétben szerintem a jazz érzelmi kapcsolatot igényel az előadó, a mű és a befogadó között, és az élményt bizony a befogadó is el tudja rontani, ha valamiért nem képes kapcsolódni. És talán nem is kellett volna sok, hogy a művészek megérintsenek, ugyanez a tracklist más sorrendben összeállítva íveltebb lehetett volna.
Dee Dee Bridgewater és a NOJO tegnap este – a közönség legnagyobb örömére – New Orleans-szá varázsolta Veszprémet – csak én tévedtem el az amerikai város utcáin.
