Amikor megérkeztünk, éppen egy festményen dolgozott. A gazdaság mellett, melyet itt Salföldön vezet, a művészet jelen tud lenni a mindennapjaiban? Jut rá ideje és energiája a rengeteg teendő mellett? Egyáltalán hogyan fér meg egymás mellett ez a két tevékenység? Amikor például visszatér a mezőről, azonnal ecsetet tud ragadni, vagy szüksége van némi időre az átálláshoz?
Valójában nem lehet elválasztani egyik munkát a másiktól. Mindaz, amivel foglalkozom, egy. Az egész környezet, ahol most is vagyunk, ez a műemlék parasztház, melyet én újítottam fel, s amelyben 200 évvel ezelőtti állapotot próbálok visszaállítani, ez maga is művészi tevékenység. A lovakat is művészet céljából, művészi lovasbemutatókra tartom. A kutyám a modellem is, a tyúk adja a friss tojást a festékhez, a tojástemperával való festés pedig hagyományőrzés, nem modern festészet. Az egész komplett rendszer, a témák ugyanazok, és mindenhol a művészet játssza a főszerepet.
Amikor a mezőn vagyok, akkor a festésen, festés közben pedig az állatokon jár az eszem. Létezik bennem egy belső motor, amely folyamatosan jár és mozog, ennek következtében másodperceket is ki tudok használni, nincs felesleges szabadidőm. A villamoson olvasok, a vonaton végzem az adminisztrációt, kéziratokat javítok vagy képeket tervezek, és általában ha vendégem van, akkor is firkálok valamit az egyik kezemmel. Mivel nincs televízióm és számítógépem, hihetetlen sok idővel rendelkezem a többi emberhez képest.
Ez a komplett önellátó rendszer, amelyet itt létrehozott, a létfenntartást is szolgálja. Emellett ugyanakkor sok festményt vásárolnak Öntől, amely szintén egyfajta bevételi forrás. Művészként mennyire motiválja Önt a pénz?
Olyan világrendszerben élünk, amely a pénzen alapszik, így akármennyire is utálom, nem lehet kihagyni. Törekszem a közvetlen cserekereskedelemre vagy önellátásra, ami azt jelenti, hogy egyrészt megtermeljük az ennivaló nagy részét, másrészt csereberéljük. Mindemellett azonban rákényszerít az állam, hogy például bankszámlám legyen. Bármennyire szeretném, nem tudom kikerülni a pénzt, ami arra való, hogy kiadjuk, nem pedig arra, hogy gyűjtsük. A célom az, hogy életben maradjak, és képeket tudjak festeni.
„Nem vagyok pénzfüggő”
Mi szabja meg a képeinek az árát? Egy adott galéria, a díjak, elismerések, netán az egyéni és csoportos kiállításokon való részvétel?
Galériával nem tárgyalok, tőlem legfőképpen magánemberek vásárolnak. Tíz év óta ugyanaz az ár, amely az alkotás méretétől függ. Úgymond piaci ára nincs a képeimnek. Az anyagárból és a megélhetési költségeimből tevődik össze egy-egy festményem ára. Ezt én határozom meg. Az a réteg, aki tőlem vásárol, az alsóközéposztályhoz tartozik, általában részletekben fizet, és nagyon sokszor ebben is működik a barter, cserebere, könyvért vagy valamilyen munkáért, amire nekem szükségem van; ezáltal a pénzt ki lehet hagyni. Szabadúszó művészként úgy éltem le az életem, hogy soha nem tudtam, a jövő héten miből fogom befizetni a villanyszámlát. Mégis, a gondviselésnek kiszolgáltatva vígan éltünk, mert mindig adódott egy-egy lehetőség. Most először, mióta nyugdíjas vagyok, van fix jövedelmem. Nem vagyok pénzfüggő, és ezt a falusi önellátó életmód is elősegíti.
Ahogy az élete, a képei is rendkívül színesek, élénkek. Mennyiben járul hozzá ehhez Salföld és a Balaton-felvidék? Összehasonlítva az itt született műveket azokkal, melyek még Budapesten, az 1970-es években készültek, nagy a kontraszt. Akkoriban elsősorban fekete-fehér grafikákat készített. A mostani „színességet” meghatározza a táj, amiben él?
A táj és az életforma egyértelműen. Ahogy Marx is megírta: „A lét határozza meg a tudatot.” Nem mindegy, hogy hol lakunk. Gondoltam rá, hogy ha egy panelház nyolcadik emeletén élnék, ott lenne a műtermem, és rálátnék egy másik panelházra, akkor nyilván egészen más dolgok jutnának eszembe, más dolgokat festenék. Nekem azonban nagyobb környezetre van szükségem, amihez hozzátartozik a csend és a falusi hangok, a kutyaugatás, a tehénbőgés, a szamárordítás, a lónyerítés. Ezek mind nagyon fontos és ihlető dolgok. A múltat és a természetben való életet próbálom ábrázolni, propagálni és megélni, ezért nekem itt a helyem.
A tojástempera, amit a festésnél használ, egy nagyon ősi és rendkívül nehéz technika. Miért ezt választotta, és mi a különlegessége?
Ahogy említettem, ez a fajta festészet hagyományőrzés is. Ez a technika ott kezdődik, hogy tojás, mégpedig friss tojás szükséges hozzá. Ezt kell festőszerrel összeturmixolni – mint a majonézt –, és ebbe, porfestékbe és vízbe kell mártani az ecsetet. Ebből a háromból jön létre egy színes emulzió, amely aztán az idők folyamán megköt. Ezt minden festménynél újra kell keverni, és ki kell mosni az ecsetet. Mindig csak annyi festéket keverek ki, amennyit felkenek a képre, mert maga a porfesték nagyon drága. Tiszta pigment, fém-oxidok és ásványi porok keveréke, nagyon erős színe van, de pontosan ez a lényege.
„Én itt egy világot építettem fel”
Mit jelent az Ön számára a művészet? Úgy gondolom, itt nem csak a szépségről vagy a szépről van szó, hanem egyfajta küldetéstudatról is, amihez a művészet egy eszköz.
Így van. A döntés, az elköteleződés, hogy mit fogok szolgálni, már réges-régen megtörtént. Úgy érzem, a Jóisten vagy egy angyal vezeti a kezemet. Hogy konkrétan mit kell festeni és hogyan, azt rábízom erre a belső hangra vagy mozgatóra, és ezt nem kell napról napra újragondolnom. Ezzel minden régi művész így volt, csak ma a modernitás elvárja a művésztől, hogy állandóan keressen, kísérletezzen, legyen bizonytalan – ezt értik szabadság alatt. Én itt egy világot építettem fel, mint egy Noé bárkáját, és abban hajózok az özönvíz vizein, és itt vannak velem az állataim is.
Ugyanaz inspirálja ma, mint mondjuk húsz évvel ezelőtt? Az a központi gondolat, érzés vezeti Önt, mint régen, vagy pedig változott ez az évek során?
A napokban éppen azon gondolkoztam, hogy 40 évvel ezelőtt ugyanúgy festettem, és pont azok a dolgok foglalkoztattak, mint most. Nemrég egy beszélgetés kapcsán a riporter azt a címet adta az interjúnak, hogy „Ugyanazt a képet festem egész életemben”, s ez igaz. Tulajdonképpen egy kép az egész, egy ikonosztáz, ezért a 40 évvel ezelőtti képek nagyon jól illenek a mostaniakhoz.
2014-ben a Vigadóban egy életműkiállításon közel 600 képét állították ki. Hogyan született meg a kiállítás?
A Magyar Művészeti Akadémiának köszönhettem a tárlatot. Először a Műcsarnokban próbálkoztam, de onnan gyakorlatilag kitiltottak. Az igazgató levelet írt, hogy sem most, sem a jövőben nem állíthatok ki az intézményben.
Ezt követően ígértet kaptam az Akadémiától, hogy ha elkészül a Vigadó, elsőnek én mutatkozhatok be. Mivel időközben Makovecz Imre elhunyt, ezért elsőként neki nyílt kiállítása. A helyhiány miatt nem volt teljes a tárlat, egész műfajok maradtak ki, és így is három sorban függtek a képek. Hatalmas munka volt, készült katalógus is, az interneten is megtalálható az anyag, úgyhogy elégedett vagyok, és úgy érzem, szabadon dolgozhatom tovább.
„Maga az élet egy csoda”
Mit jelent az Ön számára az érték a mindennapokban és a művészetben?
Maga az élet egy csoda. A teremtett világ annak minden porcikájával, minden élőlényével – ez maga az érték. Ennek a hatalmas rendszernek egy pici porszeme a művész vagy a művészet, aki, vagy ami ezt szolgálja. Így, ilyen nagyban fogom fel az érték fogalmát. Ami ennek az elpusztítására vagy megsemmisítésére tör, az értéktelen és értékpusztító.
Somogyi Győző 1942-ben született Budapesten. A képzőművészeti gimnázium befejezése után egyháztörténetet hallgatott, ebből doktorált, majd pappá szentelték. 1975-ben megvált az egyházi rendtől, és szabadúszó művész lett. Az 1980-as évek elejétől feleségével, Korényi Dalma textilművésszel Salföldön élnek. Több hagyományőrző egyesület tagja, számos könyv szerzője és grafikusa. A Balaton-felvidéki táj, a népi építészet, a vallás és a történelem témáiból merít. Történelmi témájú képein törekszik a hitelességre, rendkívüli részletgazdagság jellemzi e műveit. 1988-ban Munkácsy-díjjal, 2012-ben Kossuth-díjjal tüntették ki. 2014 óta a Nemzet Művésze.
Dohnál Szonja
Fotó: Babják Tamás
