Az ember mindig ki volt szolgáltatva az időjárás szeszélyeinek, és sokáig meg sem fordult a fejünkben, hogy a levegő alakulására hatással lehetünk. Sok kifejezésünk őrzi azt a tévhitet, hogy a levegővel nem kell foglalkozni, amit oda engedünk, az elillan, köddé válik, füstbe megy.
Sokáig nem is foglalkoztunk azzal, hogy óvjuk a levegő tisztaságát, pedig egy ember egy nap 24 kg levegőt vesz magához, ez a legnagyobb anyagbevitelünk; és miközben foglalkoztat minket, hogy egészségesen táplálkozzunk vagy hogy tiszta vizet igyunk, a levegővel nem törődünk.
A középkorban derült ki először a városi ember számára, hogy a levegő befogadóképessége véges, már ekkor írtak könyvet arról, hogy a levegő szennyezettségével kezdeni kell valamit. A problémát aztán elfelejtettük, és csak a második világháború utáni erőltetett iparosodás irányította rá újra a figyelmünket.
A hatvanas-hetvenes években kezdtek szűrőket szerelni a gyárkéményekre, és Európában azóta ez általánossá vált, a szigorú előírásoknak köszönhetően sikerült visszaszorítani a légszennyezettséget. Kínában viszont a mai napig problémát jelent, az országban nagyjából kéthetente átadnak egy új szénerőművet, a rohamos ipari fejlődés pedig komoly szennyezéssel jár.
Szmog Sanghai-ban. (Fotó: AFP / Getty)
Az 1930-as években felfedezett freonok hatására drasztikusan elvékonyodott a minket a Napból érkező sugárzástól védő ózonréteg. Ezt az összefüggést csak később fedezték fel, a hetvenes években pedig komoly intézkedésekkel elérték, hogy megszűnjön az ózonréteget veszélyeztető gázok kibocsátása. Ha ezeket az azonnali intézkedéseket nem tettük volna meg, a modellek szerint mostanra már lakhatatlanná vált volna a bolygó. Szerencsére az ózonréteg gyorsan, néhány évtized alatt regenerálódik, bár Magyarország fölött még mindig vékonyabb a normálisnál, így nagyjából akkora sugárzást kapunk, mintha Görögországban lennénk.
Az éghajlatváltozás nehezebb ügy, mint az ózonlyuk. Részben azért, mert nehezebb bizonyítani a közvetlen ráhatásunkat, részben pedig azért, mert az állandóan változó időjárással szemben az éghajlat változása harminc éves időintervallumban mutatható ki. Mivel ezt nem egyszerű megfigyelni, kvázi hitkérdéssé vált az éghajlatváltozás, holott ez természeti jelenség, nem meggyőződés kérdése.
Évente nagyjából 8 millió tonna korom kerül a légkörbe, miközben egy gramm korom egy háztartás teljes heti energiaszükségletének megfelelő energiát termel odafönt.
A globális felmelegedés hatása kezdetben nem érezhető a levegő hőmérsékletén, ugyanis a jégtömegek olvadásukkal hűtik a légkört. A sarki tengerjég területe rohamosan csökken, hatvan százalékát már elvesztette az elmúlt harminc év alatt. Az óceán vízszintjének növekedését azonban a jég olvadásánál is nagyobb mértékben befolyásolja a víz melegedése. A növekvő hőmérséklet hatására ugyanis a víz térfogata tágul.
Magyarországon az éghajlatváltozás legszembetűnőbb jelei az egyre gyakoribb, tartósabb és melegebb hőhullámok. A fogalmat 2003-ban ismertük meg, amikor az első igazán nagy hőhullám hetvenezer áldozatot szedett Európában. Ezután vezették be a hőségriadókat. A felmelegedés mértékét egyértelműen mutatja, hogy 1990 előtt egy évtizedre átlagosan három olyan nap jutott, amikor a mai definíció szerint hőségriadót hirdettek volna, míg a jelenlegi évtizedben – bár még csak a felénél járunk – már 58 napnál tartunk.
A klímaváltozás mértékét és pontos hatásait nem lehet előre kiszámítani, előrejelezni. Azonban megállítani sem tudjuk: a Föld nagyjából másfél milliárd embert tudna fenntartani, a mostani – rohamos ütemben növekvő – hétmilliárdos emberiséget csak károsanyag-kibocsátás révén lehet etetni, életben tartani.
Ha holnaptól semmilyen káros anyagot nem küldenénk a levegőbe, a már ott lévő részecskék akkor is még kétszáz évig kifejtenék a hatásukat, fenntartanák a tendenciát; ahhoz pedig, hogy a Föld éghajlata az ipari forradalom előtti egyensúlyi állapotba visszatérjen, tízezer évre lenne szükség. A helyzet tehát egyre súlyosbodni fog, és akár már a mi életünkben, néhány évtizeden belül katasztrofális következményeket vonhat maga után.
