– Eredendően veszprémi vagy, a mai napig itt élsz, itt kezdted meg a pályafutásodat is, ma már azonban a munkád elsősorban Székesfehérvárhoz köt. Mi volt annak idején a váltás oka?
– Tízévesen állhattam először színpadra gyermekszereplőként a Veszprémi Petőfi Színházban; itt végeztem el a Színészképző Stúdiót - majd a Magyar Színészkamaránál színészdiplomát kaptam – összesen kilenc évadot töltöttem a teátrumban. 2001-ben az igazgatóváltásnál nem hosszabbították meg a szerződésemet, így kénytelen voltam új színházat keresni. Abban a pillanatban ez persze nagyon rossz érzés volt, visszagondolva az elmúlt évekre azonban azt kell mondjam, okkal történt ez így, és ma már egyáltalán nem bánom, hogy Székesfehérvárra kerültem. Fantasztikus kollégákkal dolgozhatom együtt, nagyon erős szakmai műhely jött létre, nagy öröm estéről-estére színpadra állni Fehérváron.
– Időnként azonban Veszprémbe is visszatérsz egy-egy vendégjáték erejéig. Mi hív vissza?
– Bujtor István igazgató úr hívott első alkalommal 2009-ben, amikor két óra alatt kellett beugranom egy előadásra, azóta szinte minden évben szerepelek egy-egy produkcióban. Nagyon sok székesfehérvári vendégjátékot elhozhattunk, és a veszprémi színház produkcióiban is kaptam szerepeket például a Túl a rivaldán, a Légy jó mindhalálig című musicalben vagy az idén hihetetlen nagy sikerrel bemutatott Tokaji aszúban. Számomra minden a Petőfi Színházban kezdődött, a szüleim ugyanis hároméves koromban megkapták a gondnoki állást a színészházban, ez pedig gyakorlatilag eldöntötte a sorsomat. A mai napig nagy szeretettel gondolok vissza arra az időszakra, amikor a színészek között szaladgáltam, része lehettem ennek a színes forgatagnak, és a koromnak nem megfelelő előadásokat is megnézhettem. Mivel az első élmények minden ember életében roppant nagy jelentőséggel bírnak, nekem pedig a veszprémi színház volt az egyik ilyen első, óriási öröm és boldogság, hogy ott is játszhatok, ahol felnőhettem.
A Tokaji aszúban Veszprémben Fotó: Veszprémi Petőfi Színház
– Térjünk még vissza egy kicsit erre a kétórás beugrásra. Hogyan is esett meg pontosan?
– Sosem felejtem el azt a napot, szédületes élmény volt. A Legyetek jók, ha tudtok című produkcióba kellett beugranom, mert az egyik színész megbetegedett, de nem akarták lemondani az aznapi előadást. Bujtor István pedig úgy gondolta, én lennék az ideális jelölt a szerepre, mert Székesfehérváron már játszottam azt. Ennek azonban már hat éve volt, ennyi idő alatt törlődik egy szerep, ha nem játssza az ember. Aznap ráadásul forgatásra kellett volna utaznom egy napi sorozathoz, amiben dolgoztam. Mondtam igazgató úrnak, hogy nem fog menni, ő viszont mindent elrendezett, autót küldött értem, és még a forgatást is átszervezte, hogy meg tudjuk oldani a beugrást.
Öt órakor kezdődött az előadás, én kettő után érkeztem Veszprémbe. Az úton már belelapoztam a szövegkönyvbe, amit eredeti tervek szerint felvittem volna a színpadra is, a nézőkkel pedig tudatták volna, hogy beugrás történik. Olvastam a példányomat, és úgy éreztem, semmi nem jön vissza a darabból. Egészen más volt a szövegkönyv, egy nagy monológot is tartalmazott – képtelenségnek éreztem, hogy ezt meg tudom csinálni. Végül megérkeztem a színházba, ahol lepróbáltuk az előadást, ami után odajött hozzám az igazgató úr, hogy azt szeretné, mégis inkább példány nélkül álljak ki a színpadra. Mondtam neki, ne haragudj, István, biztosan nem fog menni, de ő nagyon hitt bennem. Számomra is hihetetlen módon, sikerült, pedig egy komoly, nagy szerepről volt szó, sok jelenettel, mozgással. Hatalmas segítséget kaptam a kollégáimtól, de utólag belegondolva még így is szinte elképzelhetetlen, hogyan mertem ezt akkor bevállalni. Aznap éjjel végül nem aludtam egy szemhunyásnyit sem, annyira felpörgetett ez a különleges élmény.
– Ezek után létezik még számodra lehetetlen?
– Annyi kétségtelen, hogy igencsak megedződtem attól a sok váratlan helyzettől, ami az életemben adódott: nagyon sokszor veszek részt városi, megyei, kisebb települések rendezvényein, ahol rengetegszer adódik egy-egy meglepetésszerű fordulat – hol elmegy az áram, hol nem szólal meg a mikrofon vagy az alap, vagy betéved valaki és hangosan megszólal előadás közben. Mindez azonban rengeteget segít abban, hogy ha előadás közben nem várt helyzetbe kerülök, akkor is tovább tudjak lendülni.
– Idén ünnepelte 100 éves jubileumát Kálmán Imre operettje, a Csárdáskirálynő, amelyről országos operett műsorral emlékeztetek meg a kezdeményezésedre. Mitől olyan különleges számodra ez a darab?
– Egészen fiatalon találkoztam először az operett műfajával a Veszprémi Petőfi Színházban, amikor még Rátonyi Róbert is itt rendezett. Nagyszerű operett színész volt, noha azt már kevesebben tudják róla, hogy prózai szerepekben is kiváló alakításokat nyújtott. Megszerettem nagyon ezt a műfajt. Még színésznövendék koromban az ő emlékére mutattuk be a Csárdáskirálynőt Veszprémben, ahol a pikoló gyereket játszhattam. Néhány évvel később aztán a Vörösmarty Színházban kétszer is színpadra állítottuk a darabot, előbb Kozák András, majd Mohácsi János rendezésében: 2002-ben először a bonviván, majd 2011-ben Bóni gróf bőrébe bújhattam. Maga a műfaj és a darab is nagy szerelem az életemben, így a közelgő évforduló kapcsán úgy éreztem, megérdemli, hogy méltón emlékezzünk meg róla. Ráadásul a Vörösmarty Színház társulata is éppen húszéves fennállását ünnepelte, ha pedig ennyi idő alatt már kétszer is elővettük a Csárdáskirálynőt, adott volt, hogy megemlékezzünk róla.
Közös éneklésre invitáltuk országos szinten a városokat. Hatalmas öröm, szavakkal szinte leírhatatlan élmény volt, hogy végül több mint húsz település csatlakozott a kezdeményezéshez. Több száz ember jött el Székesfehérvárra is, hogy november 17-én 17 órakor közösen elénekeljük a Hajmási Péter című dalt. Fantasztikus érzés volt, hogy ennyien énekeltünk egyszerre, a Magyar Televízió pedig körkapcsolással, élőben jelentkezett az ország településein szervezett ünnepségekről. A közös éneklésen túl Fehérváron egyébként száz darab lufit is felengedtünk, rajtuk a színház logójával és az összes, az évadban bemutatandó előadás címével, amelyek közül ha valaki talál egyet, ingyen megnézheti a lufin található előadást. Többen azóta jeleztek is már vissza, egészen távoli városokból is. Pár nappal később pedig szintén az én ötletem alapján összeállítottunk egy gálaműsort a színházban: négyen voltunk szólisták, interaktívvá tettem a produkciót, a nézőkkel együtt játszottuk el a darabot, egyszerre voltam játékmester és Bóni. Hihetetlen este volt, az előadás végén a közönség állva tapsolt.
– Várhatunk még tőled hasonló kezdeményezéseket?
– Folyamatosan jár az agyam, tervezek, ötleteken gondolkodom – épp most is dolgozom valamin, de ez még egyelőre hadd maradjon az én titkom.
– Csak semmi tétlenség?
– Szeretem, ha sok dologba kóstolhatok bele, mert ettől lesz kerek egész az élet. Évek óta műsorvezetőként és mentorként veszek részt a Fehérvári Versünnepen: pár színésszel vállaljuk a feladatot, hogy felkészítjük a versmondásra a döntőbe jutott fiatalokat. Nekem a tavasz igazából most már a Versünneptől számítva kezdődik. Hihetetlen élményekkel gazdagodhattam az elmúlt években, és roppant tehetséges fiatalokkal találkozhattam. Nem igaz, hogy a mai fiatalok érdektelenek. Rengeteg jó érzékű, érdekes, gazdag szellemmel és lélekkel megáldott fiatalemberrel találkoztam, akik úgy tudnak verset mondani, hogy könnyekig hatódik, aki hallgatja. Néhány hónappal ezelőtt tartottuk a Fehérvár Szépe választást, ahol szintén műsorvezetőként vehettem részt, és egy közös számot is készítettünk a jelöltekkel. Az Ádámok és Évák ünnepéhez hasonlóan hoztunk létre a Vörösmarty Színházban egy János vitéz előadást, az egyik helyi iskolában mentor voltam, most a Csongor és Tündére készülünk. Minden ilyen plusz feladat hihetetlenül inspirál és hozzásegít ahhoz, hogy emberileg és szakmailag is fejlődjek.
– Valószínűleg ennek is köszönhető, hogy nemrégiben a Fejér Megyei Príma díj fődíját és különdíját vehetted át, ráadásul a díj tízéves fehérvári történetében először kapta meg színész ezt az elismerést. Hogyan értékelnéd ezt a kitüntetést?
– Már önmagában az hatalmas megtiszteltetés, hogy bekerülhettem a tíz különdíjas közé, akiket több mint 200 jelölt közül választottak ki, de hogy ezek után hazavihettem a fődíjat, egészen hihetetlen élmény. Időnként még ma is megállok otthon a díj előtt, és eltöprengek, hogy ez valóban megtörtént velem? Emlékszem, aznap a családom megkérdezte tőlem, hogy mit érzek, én pedig azt válaszoltam, hogy az esélytelenek nyugalmával megyek a díjátadóra. Amikor aztán kibontották a borítékot, és elhangzott a nevem, először azt hittem, nem is jól hallok. Felemelő érzés volt.
– Amellett, hogy ez a díj hatalmas öröm, egyben felelősség is?
– Mindenképpen, bár én a felelősséget nem elismerésekben mérem. Nekem éppen annyi felelősségem van, mint bármely másik embernek, függetlenül a szakmájától. Minden helyzetben igyekszem a lehető legjobb tudásom szerint végezni a dolgom, legyen szó egy szerepről vagy mentori feladatról. Lehet hibázni is, természetes emberi dolog, a lényeg, hogy mindig tudjuk megfogalmazni az életben a jót és a rosszat is. Azzal soha nem tudtam mit kezdeni, ha valaki csak annyit mondott, hogy valami jó vagy rossz, amit csinálok. Konkrét érvek kellenek, mert csak akkor tudunk tovább fejlődni. Igyekszem minden napomat összegezni, átgondolni, mit sikerült megoldanom, mit nem, mi az, amire még több hangsúlyt kell fektetnem. Ez mind-mind motivál. Egy színész életében szükség is van egy ilyen fajta számvetésre: nekünk önmagunkat kell a legjobban ismernünk, hogy a színpadon hitelesen tudjunk megformálni egy karaktert.
