Két évig voltál a székesfehérvári színház társulatának tagja, az idei évadtól kezdve azonban szabadúszó lettél. Mi sarkallt erre a döntésre?
Hosszú idő után egyszer csak úgy éreztem, kezd túl fárasztóvá és terhessé válni számomra a folyamatos ingázás Budapest és Székesfehérvár között, a kiszámíthatatlanság, ami a munkámmal járt. A fővárosban élek, de a szerződésem Fehérvárhoz kötött: ha próbafolyamat volt, ott kellett lennem szinte egész nap, azt viszont már nem tudtam előre megmondani, mikor végzek a munkával, mikor mehetek a gyerekemért az óvodába. Egy idő után kezdett kicsit morcossá tenni, hogy nem tudok elég időt tölteni a családommal, így eljött a váltás ideje.
A szabadúszás nem kiszámíthatatlan?
Abból a szempontból nem, hogy most mindig tudom, mikor, hol és mit fogok játszani. Gyakorlatilag előre látom az egész évadomat, és ehhez képest tudok tervezni. Jelenleg inkább az a probléma áll fenn, hogy miután felmondtam, elég sok megkeresés érkezett, és egy kicsit talán túl is vállaltam magam. Utólag nézve ez lehet butaság volt, de úgy tekintek erre az évadra, mint tanulópénzre. Tavaly, amikor otthagytam a színházat, még fogalmam sem volt, hogyan lehetne megteremteni az egyensúlyt munka és magánélet között, most már körvonalazódik.
Ebben a formában több lehetőséged adódik a kísérletezésre is?
Nem tudom, mi számít kísérletezésnek ebben a szakmában, vagy mit tekinthetnék olyan kísérletnek, amit én már ne tettem volna meg. Annyi biztos, hogy így sokkal többféle színházzal és emberrel találkozom, ami mindenképpen jó, mert mozgásban tartja az agyam és színészileg is serkent.
Ráadásul lényegesen nagyobb tered van eldönteni, milyen előadásokban vállalsz szerepet. Általában mi az, ami megfog egy felkérésben?
Mindig más. Játszom Budapesten a Belvárosi Színházban is, a Száll a kakukk a fészkére előadásban, amit nagyon szeretek – ott a szereposztás is rendkívül szimpatikus volt, és nem utolsó sorban Orlai Tibor személye. Nagyon becsülöm őt, mert embertelen melót végez, mégis magas színvonalú és igényes produkciókat tesz le az asztalra. A Liliom esetében maga a szerep fogott meg. Ezzel kapcsolatban valójában két helyről is megkerestek, Dunaújvárosból, ahol Sebestyén Aba rendezett volna egy Liliom előadást, de annak a premierje egybeesett a Száll a kakukk a fészkére premierjével, így nem tudtam vállalni. Két nap múlva aztán igazgató úr is telefonált, hogy eljátszanám-e Liliom szerepét Veszprémben. Két megkeresés után ha akartam volna, se lehetett volna nemet mondani – úgy tűnik, dolgom van Liliommal.
Van egyébként számodra vállalhatatlan szerep?
Nem. Ahogy szerepálmom sincs már, úgy vállalhatatlan figura sem: egy gonosz karaktert is ugyanolyan szívesen eljátszom. Azt vallom, egy nagyszerű szerep is eredményezhet irtózatosan nagy bukást, és egy olyan szerepből is születhet hatalmas siker, amelyikről semmit sem tudok. Néha minden csak a csillagok állásán múlik, ezért is inkább az ösztöneimre hallgatok.
Egy-egy városba elsősorban a munka hív, de közben óhatatlanul kapcsolatba kerülsz a településsel is. Volt időd felfedezni Veszprémet?
Mióta csupán az előadás miatt utazom le, egyáltalán nincs időm kikapcsolódni: ilyenkor gyakorlatilag jövök és megyek. A próbafolyamat ideje alatt viszont sokat nézelődtem a városban, kicsit jobban felfedeztem magamnak, mert eddig csak átutazóban jártam itt. Nagyon hangulatos város, a helyiek lokálpatriotizmusa pedig kifejezetten tetszik. Látszik, hogy szeretnek itt élni, de közben a más településről érkezőt sem nézik ki.
Kedvenc helyet találtál már magadnak?
A Fricskát nagyon szeretem, oda rendszeresen járok. Épp a minap olvastam, hogy egy blog beválogatta az év éttermei közé, sőt igen előkelő helyezést ért el.
Visszatérve a Liliomra, szerinted mit üzen a darab a 21. században?
Azt, hogy azt az embert, aki nem akarja, hogy megmentsék, nem is kell. Vannak helyzetek, amikor egyszerűen hagyni kell, hogy valaki a vesztébe rohanjon – legyen bármilyen kedves és szerethető az illető –, mert felesleges idő- és energiabefektetés megmenteni. Persze olyan is van, amikor ennek az ellenkezője igazolódik be. Nemrégiben a Szalajka-völgyben kirándultunk a családdal, ahol egy kóbor kutyára leltünk a patak partján. Nagyon helyes erdélyi kopó és labrador keverék lehetett, látszott rajta, hogy tartozik valakihez, csak elkóborolt. Próbáltuk magunkhoz csalogatni, át is mentem hozzá egy kidőlt fatörzsön, de nem mozdult. Aztán épp, mielőtt feladtam volna, hirtelen elkezdett barátkozni, később pedig az állatorvos és a kötelező körök lerendezése után nyugodtan várt ránk otthon, amíg mi elmentünk ebédelni.
A Liliom a társadalom perifériájára szorult embereket ábrázolja. Téged mennyire foglalkoztatnak a társadalmi kérdések?
Rendkívül, többek között emiatt lettem színész is, hiszen végső soron a legtöbb darab társadalmi kérdéseket feszeget. Éppen ezért mindig, amikor megkérdezik tőlem, kell-e egy drámát aktualizálni, én rávágom, hogy igen. Erre persze sokan elszörnyednek, mert szerintük ez azt jelenti, hogy akkor a Rómeó és Júliát mobiltelefonokkal kell eljátszani. Lehet így is, de ez szerintem az aktualizálás legprimerebb és nem túl izgalmas formája. Sokkal érdekesebb megvizsgálni azt, hogy miért maradhatott fenn egy több száz éves darab. Valószínűleg azért, mert örökérvényű társadalmi kérdéseket firtat. Ezért vált klasszikussá Shakespeare és a Bánk bán is. Mert miről szól a Bánk bán? Arról, hogy adott egy politikus, aki szerint a munkát és a magánéletet tilos összemosni, ő mégis megteszi, és ebben tönkremegy. Ennél aktuálisabb üzenet szerintem nincs. Ha sikerült kibányásznunk ezt a lényegi információt, onnantól kezdve már teljesen mindegy, hogy mindezt bajuszban és kiskabátban adjuk elő vagy öltönyben és nyakkendőben. Csupán a rendező egyéni ízlésétől függ a megvalósítás.
Ha kell, a konfliktust is vállalod, hogy kiállj az elképzelésed mellett?
Mióta szabadúszó vagyok, igen. Korábban is hajlamos voltam rá, de akkor végső érvként még számolnom kellett azzal, hogy a másik fél mégis csak a főnököm.
Ez most egy könnyebb helyzet?
Szabadabb, bár nem feltétlenül könnyebb, mert ez a fajta szabadság felelősséget is ró az emberre. Annak ugyanis, hogy bárhol hajlandó vagy képviselni az igazadat, megvan az az „előnye”, hogy valaki bizonyosan nem fog egyetérteni veled. Ez mindenképpen konfrontációt jelent, de legalábbis vitát. Én nagyon szeretek vitázni, ha azt valóban a szó nemes értelmében tesszük, azaz észérveket sorakoztatunk fel egymással szemben. Az anyázással nem tudok mit kezdeni, mert az nem vita. De ha valaki elmondja, hogy mit szeretett és mivel nem ért egyet, arra tudok reagálni. És nem is kell feltétlenül igazat adnom a másiknak a végén, mert egy vitának nem az a lényege, hogy meggyőzzem a másik felet, hanem hogy kölcsönösen el tudjuk fogadni egymás érveit.
A mai világban viszont épp az ellenkezőjét tapasztaljuk: nincs vitakultúránk.
Nincs, mert mióta a Facebook megjelent, nem vitázunk, hanem kinyilatkoztatunk. Gyakorlatilag épp úgy viselkednek rajta az emberek, mint az akasztásra váró csőcselék: leírnak mindent, ami a csövön kifér. Ezért is nem vagyok fent az oldalon, mert ezzel nem tudok mit kezdeni. Azzal, hogy leülök beszélgetni valakivel, igen. Én a szó legklasszikusabb értelmében vett liberális ember vagyok: igyekszem mindenkit megérteni, még a legszélsőségesebb nézeteket vallót is. Színész vagyok, ez a dolgom: egy negatív figurát is ugyanúgy el kell tudnom játszani, de az csak akkor megy, ha megértem, mit miért tesz. Ha direkt szélsőséges példával akarok élni, egy futballhuligán is csak a mi szempontunkból az, a sajátjából nyilván csak egy ember, sajátos sorssal és mintákkal a háta mögött.
Ha már a megértésnél és a vélemények elfogadásánál tartunk: nemrégiben volt Veszprémben egy diskurzus a színházi kritika létjogosultságáról. Neked mennyire fontosak az ilyesfajta visszajelzések?
Az igazat megvallva nem nagyon figyelem őket. Számomra a színházkritika Kosztolányinál kezdődik, a mai kritikák viszont egészen másak. Eleve a színházi kritikusok is minimum két részre vannak szakadva, és amikor olvasok egy cikket, nem azt érzem, hogy a fő mozgatórugó az lenne, hogy az olvasó látogasson el a színházba és döntse el, milyen az előadás. Inkább arról szólnak, hogy valami jó, és nézd meg, mást meg ne, mert az rossz. Szerintem inkább azt kellene leírni, a szerző szerint mi jó és mi nem a darabban, de hagyni, hogy a néző is megbizonyosodjon róla a saját szemével és kialakítsa az egyéni véleményét.
Egyes nézetek szerint a közönség ma elsősorban a színész, az ismert arc miatt megy be a színházba. Te évek óta a figyelem középpontjában élsz. Mit gondolsz, van pozitív vetülete az ismertségnek?
Lehet, ezt a részét valóban nem követem figyelemmel. Ellenérzéseim vannak a bulvárral kapcsolatban, mert nem hiszem, hogy az az életem szerves része lenne, és nem vagyok róla maximálisan meggyőződve, hogy minél többet szerepelek egy újság címlapján, annál többen jönnek be a színházba. Ha énekes vagy tévés személyiség lennék, természetesen más lenne a helyzet, mert a fotelben ülve az emberek sokkal szívesebben átkattintanak egy ismert arcért a másik csatornára. Azt azonban már kevesen teszik meg, hogy fel is állnak a fotelből, szép ruhát öltenek és jegyet váltanak a színházba. Persze lehet, hogy tévedek és nincs igazam – ha így lenne, ezt is elfogadom. Addig is, inkább csak teszem a dolgom, és igyekszem jó lenni benne.
