Még úgy is, hogy időnként a hideg rázott, és egyáltalán nem rossz értelemben.
Kusnyér Anna (én vele láttam az előadást) telitalálat Gina szerepére: egy-két apró jelenetet leszámítva engem kilóra megvett, tökéletesen alakította a dacos-durcás, a helyzetét elfogadni képtelen, némi felsőbbrendűséggel bíró, lázadó lányt, akit persze az élet szépen megtanít arra, hogy a dolgok számtalan esetben egyáltalán nem azok, mint aminek látszanak.
Mindezt ráadásul úgy, hogy nem vált egy az egyben nyafka, idegesítő csitrivé, akinek tényleg csak egy atyai helyreigazítás kellene. Talán éppen azért, mert az árkodi intézet nevelői, vezetése és oktatói többnyire tényleg elég karótnyeltek és ridegek, de legalábbis kissé furák, és hát őszintén, ha engem dugnának be közéjük egyik napról a másikra mindenféle magyarázat nélkül, valószínűleg hasonlóan forrongnék belül.
Kiváló Kis Mari szerepében Bodor Szabina is. Ember legyen a talpán, aki ellenségének akarná ezt a lányt, mert amilyen kedvesen fogad bárkit az első pillanatban, ha keresztbe tesznek neki, azt bizony megjegyzi. Ugyanolyan konok, mint Gina, ő aztán nem hajlik, könyörgés, térden csúszás nem számít neki, csak akkor enged, amikor már ő is érzi, háborúban nincs helye a gyermeki csatározásnak.
Az egész darab legjobb pillanata az ő duettjük, játékban és hangilag is helyén van az egész. Utóbbira mellesleg tényleg nem lehet panasz, az említett két lány énekhangjától valóban libabőrös lesz az ember, szép, erős, kiforrott mindkettő, de az osztály is remekel, harmonikusan és tisztán cseng a kórusuk. Nekem speciel jobban is tetszettek, mint az interneten fellelhető néhány részlet alapján az Operettesek csapata, és persze az is igaz, hogy tizenéveseket látni tinédzser szerepekben csöppet hitelesebb is, a fiatalság és a kevesebb színpadi tapasztalat pedig szerencsére nem ment az alakítás rovására.
A felnőttek esetében viszont ezt már nem minden esetben mondanám el. Kéri Kitty és Máté P. Gábor számomra teljesen rendben voltak és kiemelkedtek: egy az egyben elhittem nekik, hogy ők most a látszólag gondtalan, valójában súlyos tragédiákat hordozó, titokzatos Horn Mici és a csak elsőre pipogya Kőnig tanár úr. Több szereplőnél is hiányoltam azonban a mély átélést, valami színt, amitől a mellékszereplők is árnyaltabbak és érdekesebbek lesznek, és amitől kilépnek a papírforma 1D-jéből 3D-be.
És ez volt az egyik legnagyobb bajom, ami miatt kissé laposnak éreztem az előadást. Másrészt egész idő alatt volt egy olyan érzésem, mintha a rendezés nem tudná eldönteni, hogy mit akar pontosan: kicsit kikarikírozni a Matula világát, vagy csak szimplán oldani a feszültséget. Utóbbival nem is lenne gond, az élet sem egyszínű szürke még a legrosszabb időkben sem, akkor miért pont a színpadon lenne az. A problémát inkább az jelentette, hogy a poénos betétek néha már túlzásba mentek át, és ettől inkább karikatúraszerűvé vált egy-egy pillanat, ami nem igazán illett a dráma mellé.
Ha pedig már oda nem illő jeleneteknél tartunk, Gina lázálma a hörgő zombiként (?) előmászó osztálytársakkal egész egyszerűen az értelmezhetetlen kategória. Pedig nem vagyok konzervatív a színházat illetően, sőt, de ezzel nem tudtam mit kezdeni.
Mindent összevetve én többet vártam volna az Abigéltől, és a jó pillanatai ellenére is kissé inkább csalódás volt számomra. Ennek ellenére senkit nem tántorítanék el a megtekintésétől akit érdekel: ahogy hallottam, vastaps volt a bemutatón, és a közvetlen környezetemben is volt, akinek tetszett.
