Több száz koncert-dvd és bakelitlemez a polcon – utóbbiból jó néhány példány dedikálva –, Deep Purple, Miles Davis, Jim Morrison, Pink Floyd és Keith Richards képek a falon. A korábban a Rockinformnál és a Veszprém Indexnél is megfordult, manapság a hardrock.hu-nál Bigfoot néven publikáló tősgyökeres veszprémi a lakásán fogadott minket.
Miklós azt mondja, nincs olyan hanghordozó, amit ne hallgatott volna, de a technikai újítások ellenére a mai napig a bakelitlemezre esküszik. Igazi rockzene rajongó, a Sex Pistolstól elkezdve a King Crimsonig mindent meghallgat, de a klasszikusokat és a magyar népzenét is kedveli.
Honnan ered a rockzene szeretete?
Az egész kissrác koromban kezdődött, úgy 11-12 éves lehettem, amikor a testvérem osztálytársa eljött hozzánk a BRG magnójával, és hozott egy pár lemezt, hogy rögzítse azt a mi lemezjátszónkkal. Hozott egy kazettát is, amin rajta volt a Deep Purple Fireball című albuma, ami a címadó, pokoli ritmusú dallal kezdődik. Meghallgattam, és én ettől egyből padlót fogtam. Emlékszem, többször visszacsévéltettem a sráccal, hogy had hallgassam meg még egyszer, annyira megfogott.
Később eljött a karácsony, és a szüleimtől végre megkaptuk az első kazettás magnónkat, egy Videoton Star De Luxe-ot. Onnantól kezdve kezdtem el keresgélni, és felvenni a különböző lemezeket. A '70-es és '80-as években sok rockzenét játszott a rádió, többek között Komjáthy Györgynek köszönhetően, emiatt nagyok sok lemezt fel tudtunk venni.
több száz dedikált eredeti bakelitlemez
Mi volt az a rockzenében, ami magával ragadott?
Azt gondolom, hogy a borzasztó nagy hangszertudás és az energia. Később, mikor az angoltudásom fejlődött, elkezdtem fordítani a szövegeket, és egy csomó olyan gondolattal találkoztam, amit kamaszként én is úgy gondoltam. Ezek a szövegek másról szóltak, mint amit közvetítettek nekünk hivatalos csatornákon.
Nem volt hosszú hajam, nem hordtam bőrruhákat. Külsőségekben nem voltam rocker, de a lelkem mélyén mindig az voltam. Akkor nem hittem volna, hogy 40 évvel később is ennyire rajongok majd ezért a műfajért. Kaptam annak idején egy rock-fertőzést, ami hál' istennek, a mai napig megvan.
Eszedbe jutott a bandaalapítás a zenehallgatás helyett?
Én állandóan a zenét hallgattam, és talán nem volt elég időm arra, hogy a hangszertudásomat fejlesszem. Alapszinten persze tudok gitározni, de valahogy úgy voltam vele, hogy inkább minél több zenét hallgassak meg. Azt gondolom, ha inkább megtanultam volna játszani, egy csomó olyan zenét nem ismertem volna meg, amit a mai napig szeretek.
Miért nem mainstream manapság a rock zene?
Én is vallom azt, amit Schuster Lóránt annak idején, hogy a rock örök, és elpusztíthatatlan, de valahogy ez a fésületlenség és szakadtság a mai kocka társadalomba nem illik bele. Oké, vannak rockzenei fesztiválok, de a mai rock életérzés teljesen más, mint annak idején. A mai nagyon erős fogyasztói társadalomba a rockzene nem fér bele.
Mit gondolsz a mai rockzenéről? Vannak favoritok?
Számomra az 1967-től 1973-ig terjedő időszak az abszolút kedvenc, ezt a korszakot nem lehet túlszárnyalni, ma már mindenki a régiekből táplálkozik. Persze most is vannak nagyon kiemelkedő és tehetséges bandák, mint a lengyel Riverside, a Los Angeles-i Rival Sons, vagy a svéd Blues Pills. A fiatal bluesgitárosok közt említhetném Joe Bonamassát, Kenny Wayne Shepherdet, és Henrik Freischladert is.
Hogyan kezdődött az újságírás?
A '90-es évek közepén egyetemistaként a diákújság szerkesztésében részt vettem, később dolgoztam egy nyarat a megyei Naplónál a kultúra rovatban – amit rettenetes módon élveztem –, aztán jött a Veszprém Index. Írtam akkor is rockzenéről, később próbaként a prosperáló Rockinformnak elküldtem egy-két cikket, amik meg is jelentek. Ők később felkértek, és 2004-től elkezdve 7 éven keresztül voltam a munkatársuk. Ez egy nagyon jó korszak volt, mert végre találkozhattam a gyermekkori idoljaimmal.
Óriási élmény volt, hogy egy asztalnál cseveghettem a nemrég meghalt Keith Emersonnal, a szállodában találkozhattam elsőszámú kedvenceim, a Deep Purple tagjaival, szemtől szemben feltehettem a kérdéseimet a Pink Floyd dobosának, Nick Mason-nek vagy a Uriah Heep vezetőjével, Mick Box-szal beszélhettem.
Említhetném Chris Farlowe-t is, akivel a Colosseum paksi Gastroblues Fesztiválon való fellépése után ültünk le az öltözőben. Bár nem újságíróként éltem meg, de nem felejtem el azt a pár pillanatot, amikor a 2001-ben az alsóörsi Motörhead-koncert után egy kézfogás, néhány szó és egy aláírás erejéig az azóta sajnos szintén eltávozott Lemmyvel is összefuthattam. Óriási dolog volt, amikor találkoztam ezekkel az emberekkel, tényleg gyerekkori álmaim váltak valóra.
Milyen emberek ezek az idolok? Rajongóként okozott-e csalódást bármelyik nagy név?
Azt mondom, hogy ők is hétköznapi, normális érző emberek, mint mi. Jon Lord és Roger Glover a Deep Purple-ből például roppant közvetlenek és udvariasak voltak, mikor beszéltünk, míg Keith Emerson egy kicsit távolságtartó volt, de tőle is megtudtam, amit akartam.
Telefonon is csináltam sok interjút, például tavaly a Scorpions korábbi gitárosával, Uli Jon Roth-tal, aki nagyon kedves volt, és jókat poénkodott.
Matthias Jabs, a Scorpions jelenlegi gitárosa egy hónappal ezelőtti interjúnk előtt két doboz Heinekennel állított be a sajtószobába, egyet letett elém, és úgy beszélgettünk. Mivel vezettem, én nem ittam meg, de egy roppant jó hangulatú beszélgetés kerekedett ki.
Felidézve, amikor Phil Mogg-gal, a UFO vezetőjével a 2006-os MTV-székház ostroma után beszéltem, meglepett, hogy mennyire érdeklődött az ügy iránt.
Összességében véve nincsenek rossz tapasztalataim egyikükkel sem. Elsősorban rajongóként interjúztam velük, így nem mondom, hogy nem remegett a térdem, mikor olyan emberekkel találkoztam, akik megváltoztatták az életemet.
Van olyan emlék, amelyik mindenképp emlékezetes marad?
Az összes ilyen, de hadd említsek egy magyar példát is. Amikor Omega-különszámot csináltunk a Rockinformnál, Kóbor Jánossal 2 órát beszélgettünk a balatonaligai kikötőben. Leültünk a földre, és úgy csevegtünk. Azóta is tartjuk a kapcsolatot.
Magyarországon nem sok mindenkinek adatik meg, hogy ennyi külföldi névvel interjúzzon. Mennyi rocksztárral sikerült találkozni?
Szám szerint nem tudom megmondani, de elég sokkal. Akik itthon meg tudnak élni rockzenei újságírásból, egy kezemen meg tudom számolni, a főállásom mellett én is hobbiként csinálom a mai napig. Azt gondolom, hogy aki rockzenei újságírásra adja a fejét, az elsősorban rajongó. Gary Moore alsóörsi sajtótájékoztatója után (a zenész a Harley Davidson fesztiválon lépett fel 2008-ban- a szerk.) például újságíróként feltettük a kérdéseket, de utána egyből megrohantuk lemezekkel, a nyakába csimpaszkodtunk, és úgy fotózkodtunk. Mindenkinek fülig ért a szája.
Ki az, akivel még nem sikerült interjúzni, de mindenképp tervben van?
A heavy metal műfajban nagy kedvenc az Iron Maiden, velük még nem sikerült találkozni. Ők mindenképp ott vannak a bakancslistámon, talán majd nyáron a VOLT fesztiválon. Olyan szupersztárokról, mint Eric Clapton, vagy a Rolling Stones álmodni sem merek, gyakorlatilag esélytelen, pedig Keith Richardstól például nagyon sok mindent tudnék kérdezni. A Pink Floyd agyával, Roger Waters-szel is szívesen beszélgetnék, a Fal üzenete és mondandója nagyon érdekelne, bár erre sincs sok remény, mert ő felhúzta ezt a falat maga körül.
Ki lesz a következő interjúalany?
Jelenleg konkrét személy nincs, de bármikor jöhet egy lehetőség, és akkor élek vele.
