– Táncolsz, önálló táncszínházi társulatot vezetsz, koreografálsz, rendezel, oktatsz. Számodra belső szükségszerűség, hogy a tánc minden területén ott legyél?
– Igen, valószínűleg lehet ebben valami. Táncművésznek készültem, és lényegében az is lettem, noha átmenetileg hosszú időre távol maradtam a színpadtól. A Magyar Táncművészeti Iskola elvégzése után zenés színházakban helyezkedtem el, majd az első gyermekem születése után Ladányi Andrea táncegyüttesében táncoltam, és Horváth Csabával dolgoztam együtt a Közép-Európa Táncszínházban. A második gyerkőc születése után viszont egy tíz éves kihagyás következett, amikor csak a családommal foglalkoztam – közben még két gyermekem született –, illetve klasszikus balettot oktattam Bándon és Nemesvámoson. Kb. két és fél évvel ezelőtt azonban már nagyon hiányzott a színpad és a magas színvonalú tánc, így amikor adódott a lehetőség, hogy a Petőfi Színház előadásaiban táncoljak, éltem vele.
– Utóbbiak nem színtisztán táncszínházi darabok, a tánc csupán egyik eleme az előadásoknak. Mennyiben kíván meg ez másfajta színpadi jelenlétet?
– A Petőfi Színházban elsősorban operettekben veszek részt, de annak ellenére, hogy ez egy szórakoztató műfaj, operettben táncolni is igen magas technikai tudást igényel. A balett alap elengedhetetlen. Ebből a szempontból mulatságos is volt, amikor közel 20 év után még a spicc cipőt is újra fel kellett húznom a Bécsi vér című előadás kedvéért. Egy kicsit tartottam is tőle, vajon menni fog-e ennyi kihagyás után, de sikerült, így végül egy nagyon izgalmas élményben lehetett részem.
– Térjünk ki egy kicsit a többi állomásra is! A színházi elfoglaltságok mellett saját társulatot is működtetsz TMK Alkalmi Társulás néven. Honnan jött ehhez az inspiráció?
– Ahogy egyre több időt töltöttem a színpadon, egyre inkább munkálkodott bennem a vágy, hogy ideje lenne a saját gondolataimat is formába öntenem. A semmiből hoztam létre egy táncszínházi darabot, az Átmenetileg örököt, amihez sikerült társakat is találnom, akik mindezt szeretetből és hitből csinálták végig velem. Ez egy 60-70 perces női szóló, amely a lélek szabadságáról szól univerzálisan. Nagyon egyszerű formát álmodtam meg hozzá, tartalmában mégis egy kemény darabról beszélhetünk: ugyanazt a mozdulatsort táncolom el 12-szer, de minden egyes alkalommal egy újabb ruhadarab kerül rám, így a produkció végére már több mint 20 kiló ruha van rajtam. Ebben egyébként volt segítségem, mert a darabban szerepel egy angyal is Máté P. Gábor személyében, aki végig segít a különböző életutak megjelenítésében és a jelmezek, az álarcok felöltésében.
Átmenetileg örök Fotó: Godzsa Zoárd
– A társulat létrejöttét tehát az Átmenetileg örök megszületése hozta magával?
– Igen, azért pedig kifejezetten hálás vagyok, hogy ez megvalósulhatott. Köszönettel tartozom Oberfrank Pál igazgató úrnak, amiért próbahelyet biztosított számomra a Petőfi Színházban, és azért is, mert megadatatott, hogy egyedüli veszprémi társulatként fellépjünk a Kortárstánc Fesztiválon, ahol aztán négyszer tapsolták vissza a darabot. De rengeteget köszönhetek a partnereimnek is: Buvári Tamás filmrendezőnek, a társulat producerének, amiért folyamatosan támogat, hogy négy gyerek, a család, a tanítás mellett vezethessem a társulatot. A csapat további tagjainak: Máté P. Gábornak, Lipták Katalin Jeanne-nak, Vogel Juditnak, Molnár Lászlónak, Módri Györgyinek. Hihetetlenül csodálatos az a hozzáállás, amivel azonnal rábólintottak a felkérésemre, és mindenféle ellenszolgáltatás nélkül, önerőből, lelkesedésből és szerelemből csinálják együtt velem az előadásokra való felkészülést. Hála Istennek többször sikerült fellépnünk elfogadható honoráriumért, de megtesszük ezt önköltségi áron is. Mindamellett azt gondoljuk, hogy a magas színvonalú művészetet jobban meg kellene fizetni. Szeretnénk, ha sikerülne találnunk támogatókat, szponzorokat, de addig is úgy tekintünk erre, mint egy befektetésre, ami idővel megtérül.
– Mi szerepel a repertoárotokon?
– Az Átmenetileg örököt továbbra is játsszuk, ezzel a darabbal már jó néhány helyen felléptünk, nem csak színházi közegben: olajsajtoló üzemben, kastélyban, művelődési házban is. Szeretek úgy tekinteni erre a darabra, ami nem csak színházi közegben állja meg a helyét. Nagyon izgalmasnak tartom, hogy különböző helyszíneken adjunk elő táncszínházi produkciókat, de az Átmenetileg örök esetében arra is van tervem, hogy egyszer férfi táncos jelenítse meg a lelket. Emellett gőzerővel készülünk az új, Mese a nőről, aki… című darabunk bemutatójára. Május 5-én, a Gizella Napokon, a Dubniczay-palota Moholy-Nagy termében lesz a bemutató, de hívtak már vele bennünket Budapestre és Balatonfüredre is. Ebbe az előadásba már egy férfi táncost is meghívtam. Fosztó Andrással még a Kecskeméti Katona József színházban eltöltött gyakorlatos színészi időszakomból ismerjük egymást, de teljesen véletlenül találtam rá ismét.
A darabban a nőiségről szeretnék szót ejteni: arról, hogy szerintem mit jelent nőnek lenni, milyen a nő férfihez való viszonya, mit jelent számomra a házasság, egy férfi oldalán élni, mitől lesz számomra harmonikus egy ember. Azt gondolom, minden nő életében vannak olyan pillanatok, amikor férfiként kell helyt állnia, és minden férfi életében előfordulnak olyan helyzetek, amikor egy kicsit nőiesebb lelkülettel kell hozzáállnia a dolgokhoz. De épp ettől lesz harmonikus a személyiség. Ez egy kicsit humorosabb, játékosabb darab lesz; merítek benne a magyar népzenéből és más népek zenéjéből, a néptáncból, kontakt technikákból is. Ettől függetlenül nem a szórakoztatás a fő célunk: alternatív társulat vagyunk, komoly filozófiai gondolatokat mutatunk be a tánc nyelvén.
– Úgy tudom, emellett a Veszprémi Táncműhellyel közösen is készül egy előadás.
– Április 29-én, a Tánc Világnapján mutatjuk be a Faun – Nimfa – Danaida című előadásunkat a Hangvillában, amit Krámer Györggyel és Iker Biankával közösen táncolunk. Krámer Györggyel a Táncművészeti Főiskolától datálódik a szakmai ismeretségünk, majd ő volt az a személy is, aki elsőként alkalmazott a Rock Színházban. Bármikor fordulhatok hozzá tánctechnikai kérdésekkel, mindig ad tanácsot. Eredendően én kerestem meg őt azzal, hogy készítsen számomra egy darabot, de végül annyira inspirálta az Átmenetileg örökben nyújtott teljesítményem, és a tény, hogy itt vagyok Veszprémben, és önerőből csinálom a dolgaimat, hogy háromszereplőssé nőtte ki magát a produkció. Nagyon izgalmas ezt megélni, azért is, mert rendkívül fontosnak tartom, hogy koreografálás, rendezés területén még többet tanulhassak.
– Ha már érintettük a tanulást, az oktatás is igen nagy szeletét teszi ki az életednek.
– Valóban, nagyon sok gyereket tanítok klasszikus balettre a Hangvillában és a Várpalotai Képesség- és Tehetségfejlesztő Magániskolában. Emellett persze az általam elsajátított modern technikákat is próbálom átadni nekik. Nagyon szép és izgalmas hivatás ez. Óvodás kortól kezdve foglalkozom a gyerekekkel, de felnőtteket is oktatok, közben pedig én is rengeteget tanulok tőlük tánctechnikáról.
– És mi a helyzet az oktatás személyiségfejlesztő oldalával? Téged mire tanított meg önmagaddal kapcsolatban?
– Leginkább azt, hogy nagyon türelmesnek kell lennem, és minden apró kis előrelépésnek örülni kell. Nagyszerű érzéssel tölt el látni, milyen sokat fejlődnek a gyerekek már pár hónap alatt. Látom ezt a testtartásukon, a mozdulataikon, sőt a hozzáállásukon is. Azt hiszem, a táncoktatás nem állhat meg csupán a mozdulatok megtanításában – ez egy nevelői munka is. Nevelem őket a feladatra, hogy hogyan álljanak hozzá a tánchoz, a mindennapos gyakorláshoz, a színpadi munkához, az élethez. Azt szeretném, ha értenék a táncot, és ha később művelik is, ugyanolyan szeretettel tegyék, és higgyenek benne, hogy ha valamit szeretnének elérni az életben, szorgalommal és kitartással képesek lehetnek rá.
– Érdekes párhuzam, hogy a te életedben a klasszikus balett és a kortárs technikák egymás mellett mozognak, miközben sokan még mindig mély szakadékot éreznek a kettő között. Ezek szerint mégis van átjárhatóság?
– Én azt vallom, az a jó, ha ötvözni tudjuk a kettőt. Persze technikában és gondolatiságban is van különbség klasszikus és kortárs tánc között – előbbi egy régi műfaj, speciális táncnyelv-rendszer, amely ma már nem mindenki számára érthető, és inkább az esztétikai élményt tartja szem előtt, utóbbi pedig talán őszintébben tud beszélni aktuális témákról –, de ettől még nem hiszem, hogy olyan mély szakadék húzódna közöttük. Számomra mindig sokkal jobb és nézhetőbb az az előadás, ahol látom a táncoson, hogy tanult klasszikus alapokat. Nem könnyű onnan kortárs technikák irányába kimozdítani a testet, de remekül lehet építkezni rá. A koreográfiámban magam is igyekszem ötvözni mindazt, amit tanultam: klasszikus balett szakra jelentkeztem, végül néptánc-színpadi tánc tagozaton végeztem, majd kortárs tánccal kezdtem el foglalkozni. Mindezek alapján próbálom megtalálni a saját hangom, tánccal, színészettel kifejezni azokat az erős képeket, amik a fejemben vannak.
– Apropó, színészet. Abban is kipróbáltad magad, például a Dependable című kisfilmben… Miként tekintesz ezekre: kísérletekre, amiket fel tudsz használni a munkáidban?
– Tulajdonképpen az élet minden területét, mozzanatát felhasználom a munkáimban. Van, hogy a színészet felől közelítek, és a filmekből, színházi szerepeimből merítek, máskor épp egy zene, egy kép indít el az alkotás útján.
– Alkotásokból pedig most már egyre több akad. Mindezek alapján, megtapasztalva a budapesti szakmai életet is, mit gondolsz a veszprémi táncéletről? Milyen úton járunk?
– Ez nehéz kérdés, de alapvetően azt látom, hogy van egy nagyon komoly táncművészeti fesztiválja a városnak, tehát van remény, hogy minél több táncos eseményben lesz részünk. Bízom benne, hogy a munkásságommal én is hozzá tudok járulni ahhoz, hogy minél többekhez eljusson a kortárs és a modern tánc.
