– Amikor az interjúra készülve végigböngésztem az oldaladon a munkáidat, több kapcsán is a szociokulturális kifejezés jutott eszembe. Jól sejtem, hogy szívesen reflektálsz társadalmi jelenségekre? Mennyiben cél ez?
– Van bennem egyfajta szociális érzékenység, így a saját projektjeimnél valóban megjelenik egy ilyen irány, ami jellemző hullám a kortárs művészetben is. A művészeti projektjeim egy része a saját generációm és a történelmi múlt viszonyára reflektál. Korábban készült egy munkám, ahol arra reflektáltam, milyen viszony fűzi a fiatal generációt a történelmi múlthoz, hogyan éljük meg azt, más országokkal összevetve hogy áll a történelmi múlt feldolgozottsága. „A Tulipán” című projektnél pedig az EU és Magyarország helyzetére, a nemzeti identitásokra reflektálok. Vizuálisan mindenképpen megjelenik ez a fajta érzékenység, de mivel mindig projektszinten gondolkozom, ezért inkább a témakörök jelölik ki, mi lesz meghatározó a képen. Talán a motívumok jellemzőbbek rám: a játékosság, a határok keresése.
'Mi nem ismerhettük meg Őket...' -reflexió a történelmi múlt megismerhetőségének problematikájára.
– Pályád elején rövid ideig a Népszavánál dolgoztál sajtófotósként. Utólag hogy ítéled meg: tudott adni ez a tapasztalat a művészi látásmódodhoz?
- Fotóriporteri képzésre jelentkeztem a Népszabadsághoz, de a gyakornoki időmet végül mégsem ott, hanem a Népszavánál végeztem. Elég hamar véget is ért, és bár a tapasztalat megmaradt, arra rávilágított, hogy ez nem én vagyok: a témákat illetően sem, másrészt az ottani napi szintű pörgés mellett lehetetlen elmélyülni egy munkában. Egyre inkább igénylem, hogy legyen idő egy-egy nagyobb lélegzetvételű munkára.
Korábban már végeztél fotográfiai tanulmányokat, 2002-ben azonban újra visszaültél az iskolapadba, hogy fotós és dizájn menedzserként szerezz diplomát a MOME-n. Miért tartottad ezt fontosnak?
– Kezdetben nem tartottam fontosnak, mindössze adni akartam magamnak egy esélyt azzal, hogy felvételizek az egyetemre. Utólag érzem, jól döntöttem, hiszen tágította a horizontomat a képzés. Talán nem is annyira a gyakorlati, sokkal inkább az elméleti része, ahol művészetelméletet, esztétikát, filozófiát, dramaturgiát is tanultunk, illetve mivel a fotó szak a Vizuális Kommunikáció Tanszék része, így több területet is érintettünk: foglalkoztunk video animációval, grafikával. Emellett diploma előtt egy évvel Erasmus ösztöndíjjal egy szemesztert tölthettem Angliában, ahol a porosz oktatási rendszernél sokkal szabadabb világot ismerhettem meg: ha valamit épp nem úgy hajtasz végre, ahogy a tanárnak tetszene, akkor sem kapnak le a tíz körmödről.
– Volt, amiben megváltoztatott a külföldi lét?
– Két hétnél hosszabb időre még soha nem hagytam el korábban Magyarországot, így az idegen környezetben, honvággyal küzdve kicsit újra kellett értelmeznem magamban az identitásom és a saját magyarságom. Néhány Angliában készült munkám éppen erre reflektált, megmutatva, hogy semmi sem fekete-fehér.
Réthey-Prikkel Tamás
– Apropó, gondolkodásmód: az évek során mennyit módosult, hogy mi inspirál, illetve mit és hogyan szeretnél átadni a fotóidon keresztül?
– Alapvetően nem változott, inkább csak letisztult. A klasszikus, önmagában álló fotónál mindig is több érdekelt: egy képet nem csak úgy lehet felhasználni, hogy felakasztjuk a falra és nézzük, milyen szép. Ezért is van többféle projektem – video installációk, kültéri projektek. Másrészt igyekszem minden munkámban megtalálni azt a kompozíciót, ahol még felismerhető, mit ábrázol a fotó, de ehhez azért egy kicsit el kell gondolkodni.
– Korábban szóba került a határátlépés is. Mitől válik érdekessé számodra ez a megoldás?
– Nehéz erre konkrét választ adni, valószínűleg egész egyszerűen csak izgalmasabb, elgondolkodtatóbb lesz így a kép. Amikor megkérdezik tőlem, hogy melyik a kedvenc területem, mindig azt szoktam mondani, hogy értem a kérdést, de alapvetően jó fotót szeretek készíteni, onnantól kezdve pedig mindegy, mi van a képen. Fontos, hogy legyen kihívás abban, amit csinálok. Éppen ezért van az, hogy elég széles területet lefednek a fotóim, ezt a hozzáállást pedig nem is szeretném elengedni, és egy ágazatra korlátozódni.
'A Tulipán': hogyan változik a nemzeti identitás a globalizáció és a multikulturalizmus tükrében?
– Említetted, hogy installációkat is készítesz. Fontos tehát az interaktivitás?
– Abszolút. Ugyanakkor önmagában az interaktivitást, mint technikai hullámot, kevésnek érzem, és ebből a szempontból nem is vagyok technokrata. Ha van egy jó koncepció, inkább én magam megkeresem hozzá a technikát, mert ha nincs meg a dolog sava-borsa, a technika sem fog plusz mondanivalót adni neki.
– Hogyan viszonyulsz a munkáidhoz? Van, amin utólag változtatnál?
– A fotó a pillanat művészete – noha utómunkával lehet rajta alakítani, én mindig inkább arra törekszem, hogy előzőleg jól átgondoljam a koncepciót, majd azt koncentráltan valósítsam meg, így tényleg az szülessen meg, amivel elégedett vagyok. Persze van néhány sorozat, amit ma már nem tartok annyira lényegesnek, de alapvetően helyén kezelem őket. Egy rockzenekar esetében is vannak eltérések az egyes albumok között, de attól még mind lehet érdekes.
Határok feszegetése: elsődlegesen épületfotó, másodlagosan a divat is megjelenik.
– Tizennégy éve dolgozol szabadúszó fotográfusként. A szabadúszás sosem könnyű, de művészeti pályán talán még nehezebb. Hol tudsz piacra találni?
– Az alkalmazott munkák és a művészeti projektek is folyamatos önmenedzselést, pályázatfigyelést követelnek meg, egy nap pedig csak 24 órából áll. Az, hogy ennek eredményeként végül melyik milyen arányban tud megjelenni, meglehetősen változó, és attól is függ, mire miként tekintünk. A művészeti projektek elsősorban kiállításokon tudnak megjelenni, alkalmazott munkáim között pedig voltak például magazinok számára készült divatfotók is, de mostanra egyre inkább a kiadványok felé mozdultam el.
– Tehát igényled, hogy szabad kezet kapj az alkalmazott munkák esetében is?
– Én a jó kommunikációban hiszek. Szeretem komplexen kezelni a dolgokat, hiszen minél jobban ismerem a projektet, annál inkább látom, mit szeretne a megrendelő, milyenek a lehetőségek, és mit tudok kihozni belőlük. Minőségi munkához idő kell, ezért ha például divatfotózás van, szívesen veszek részt a helyszínkeresésben, a modellek kiválasztásában – így látom azt is, ők hogyan dolgoznak, miközben a saját tapasztalatomat is hozzá tudom adni. Azt gondolom akkor sikeres egy projekt, ha abban minden résztvevő lehetőséget kap arra, hogy a saját szakterületén belül úgy tudja hozzá tenni a szükséges pluszt, hogy a közös munka eredményeként a lehető legnagyobb mértékben fejlődik a végeredmény. Természetesen most az idealizmus szól belőlem, hiszen sokszor kiderül, hogy a valóság nem ilyen rózsaszín.
'It's showtime'; Müpa Budapest
– E tekintetben valószínűleg kiemelkedik legutóbbi munkád, a Müpa Budapest című könyv, amely, miközben dokumentálja az intézmény első tíz évét, maga is egy művészeti termékké tud válni.
– Valóban, ez most a legnagyobb büszkeségem. A fő cél az volt, hogy egy olyan exkluzív album szülessen, amely visszaadja a Müpa komplexitását. Bemutatja az épületterveket és a megvalósulást, az életre kelt házat és a tíz év fellépőiből egy válogatást. A hosszan tartó munka eredményeként azt hiszem, sikerült egy igazán igényes albumot készíteni. Ebben nagy segítséget jelentett, hogy szabad kezet kaptam, és volt időm felfedezni a rétegeket, hogy ne tárgyszerűen, hanem szubjektíven, új nézőpontból mutathassam be az ismert épületet. Az épületfotók első szakaszában csak a kompozícióval kísérleteztem, a másodikban viszont a kortárs fotográfiában ismert megrendezett fotókat készítettem. A házon belül megjelenő köd révén arra kerestem a választ, hogyan értelmezhető át az épület, mint tér, mi történik, ha a házra nem mint héjra, hanem díszletre gondolok, hogyan tűnnek el a perspektívák. A harmadik rész pedig a kulisszák mögé vezet, a pillanatot örökíti meg. Ebből a szempontból egyfajta összegzés is volt számomra ez a könyv, ahol egyszerre jelenhetett meg a fotóriport, az épületfotó és a megrendezett fotó.
Hogyan értelmezhető át az épület, mint tér a házon belül megjelenő köd révén?; Müpa Budapest
– Ha már Müpa, művészet és komplexitás: a beszélgetésünk végéhez érve mit gondolsz, mit tud adni a művészet a személyiség, az intellektus szempontjából?
– A művészet szépsége elvarázsol, érzékenyebbé tesz, formálja a látásmódot, de fontos, hogy egyfajta könnyedség is megjelenjen az alkotásokban. A fotónál is azt tartom szem előtt, hogy ne görcsösen szülessen, hanem az ember a tapasztalatait tudja átforgatni az alkotásba, hogy az jó érzéssel töltse el. Őt is, aztán pedig azt is, akit el akar érni.
Nyitókép: Juhász Viktor
