Amikor első este, a Tánc Fesztiváljának hivatalos nyitóprogramján beültem a színházba, és végighallgattam Krámer György művészeti igazgató köszöntő beszédét az illúziókról és a valóság viszonyáról, még nem is sejtettem, mennyire helytálló lesz előbbi kifejezés az egész estére.
Az első előadás, a Szegedi Kortárs Balett Moderato Cantabile adaptációja esetében talán sejthettem ezt a rövid szinopszis alapján, a Tünet Együttes Sóvirág című produkciója kapcsán azonban nem volt bennem semmiféle előzetes feltevés, s sokáig még a színpadi események figyelemmel követése közben sem igazán akart kirajzolódni, miről is lesz most itt szó. De mint később kiderült, ez az este a váratlan fordulatoké is volt.
Bontsátok le a falakat!
Moderato Cantabile. Azaz: mérsékelt tempóban énekelni. Vagy a Szegedi Kortárs Balett értelmezésében: ezerféle módon keresni a szerelmet. Görcsösen vágyni a hiány, az űr betöltésére, egy pillanatra boldognak lenni, aztán megijedni és elbukni. Mert minden csak látszat, egy szép hazugság.
Mint a színpadra leereszkedő kristálycsillár. Pompás ragyogása elvakít. Vonz, mint éjjeli lepkét a lámpa fénye. Azt hisszük, majd épp azt adja, amire vágyunk: felszabadulást egy elnyomó kapcsolatból, teljességet, harmóniát. Repülünk felé, aztán koppanunk, mert rájövünk, hogy túl forró, éget. De nem bírunk leállni. Újra és újra nekirugaszkodunk, kergetjük a tiszta, éteri szerelmet.
Körbe-körbe szaladunk, mint a táncosok a színpadon. Perceket lopunk, próbáljuk kitolni határainkat, próbálunk felülemelkedni. Időnként merészebben, aztán újra és újra mérsékelve magunkat, mint a szerelmi hármas párosa, de tulajdonképpen az egész közösség. Egy gondolat mindig ott lüktet. A táncosok mozdulatai, nekifeszülésük, néma beszédük mintha csak azt sikoltaná: bontsátok le a falakat! De nem megy. Visszahullunk önmagunkba, bezárkózunk, a rideg, ám biztos közeget választjuk. Nincs kitörési lehetőség. Titkolt magányunkkal takarózunk.
Álarcok mögött
Két nő ül egy szabadon értelmezett színházi szobában. Egyikük 90, másikuk 32 éves. Beszélgetnek, tornáznak, néha táncolnak. Mesélnek. Egymásnak, nekünk. Az előadás, a Sóvirág kulisszáiról, emlékekről, egy maszkabálról; tablóképek vetülnek eléjük, örömök, bánatok, sérelmek.
Mi ez? Hagyományos színház? Semmiképpen. Táncszínház? Ahhoz kicsit kevés a tánc. Fizikai vagy dokumentarista színház? Határfeszegetés? Talán utóbbi illik rá a leginkább. Mindenesetre nem egyszerű befogadni a Tünet Együttes produkcióját. Egy kicsit fészkalódom is a széken, eszembe jut, hogy lenne nekem még dolgom – igaz, a 90 éves Éva néni igazán megmosolyogtató, kicsit azt is kívánom, bárcsak ilyen derűvel tudna létezni minden nyugdíjas, de azért mégis, hova akarunk kilyukadni?
Gondolom, majd megtudom a kísérlet végén. Elvégre is, a cím alapján valamennyire a létezés eufóriájáról van szó, a lét pedig kusza, rövid történetbe sűrítve valójában nem rekonstruálható. Tulajdonképpen adottak Éva, a fiatal táncosnő metafizikai fejtegetései, és az is egyre jobban felsejlik, hogy itt az emberi sorsokról, meg az együttélésről, Éva táncmozdulatai alapján valamiféleképpen a megalkuvás elutasításáról van szó.
De mi van, amikor mégsem tehetünk mást, amikor kénytelenek leszünk megalkudni? Mert Éva néni egy ponton mesélni kezd. Deportálásról, Auschwitzról, a gázkamrákról és a halott kishúgáról meg az édesanyjáról. És a teremben síri csönd lesz, és az este során már másodszor kell rádöbbennünk, hogy minden csak illúzió. A derű, a nevetés. Álarcok mögött élünk, és néha tényleg nem marad más, csak az alkalmazkodás a szituációhoz. Mint ahogy az ólomgyökerű sóvirág teszi, amely a szikes talajon is megél és virul. Hogyan? Összekapaszkodunk.
