Ha valaki azt kérdezné tőlem, milyen előadást válasszon a táncszínházzal való ismerkedéshez, valószínűleg azt mondanám neki, fizessen be a Duda Éva Társulat Virtus című előadására. A produkciót szerdán láthatta a közönség a Tánc Fesztiválján, ami pont annyira nyújt könnyed szórakozást, hogy valaki ne kezdjen el hátraarcot venni a kortárs tánc kifejezés hallatán.
A Virtusban ugyanis Duda Éva csapata arra tett kísérletet, hogy a kortárs technikákat elegyítse az újcirkusz műfajával, ami együtt elég jó kombinációt alkot. Szóval ha valaki egy kukkot sem értene az előadásból, azt legalább a látvány – az elképesztő mutatványok a trapézon meg a gólyalábon kivitelezett lírai tánc – garantáltan lehengerli. No és az sem éppen rossz elképzelés, hogy az előadást élő zene kíséri – magyar és balkáni népzene keveredik elektronikus zenei motívumokkal.
Ami egyébként a szimbolikát illeti, igazán nem nehéz felfejteni, mit is akar közölni velünk a produkció: görbe tükröt mutat rólunk, magyarokról, a híres balkáni, közép-kelet-európai virtusról. Tulajdonképpen nem is nagy újdonság a téma, hiszen színházi berkekben kisebb-nagyobb mértékben többen érintették már (hasonló tematikával játszik pl. a Krétakör Hazám, hazám című 2002-es előadása), önmagunk kikarikírozása azonban még mindig hálás téma tud lenni.
Mert kétségkívül jót lehet nevetni rajtunk, magyarokon, akik állandóan civódunk és marakodunk, mint kutyák a csonton. Nevethetünk az állandó pártoskodáson, a versengésen, a kivagyiságon, az én majd megmutatom attitűdön meg a megfelelési kényszerünkön és a kesergésen. A jellegzetes magyar párocskán, ahol a férjúr jobban el van foglalva önmaga fényezésével, mint asszonykájával, aki a háta mögött jól le is fitymálja őt ezért. A gólyalábakon részegen kacsázó embereken, akik egyébként soha semmiben nem értenek egyet, irigykednek egymásra és keresztbe tesznek a másiknak, de ha legurult már egy-két pofa sör, akkor hirtelen mindenki jó pajtás. Mert ugye senki se mulat úgy, mint a magyar… A szexista sportriporteren meg az operatőrön és a tehetséges, ám nyilatkozni nem tudó sportolókon.
A darab jól ismert képeket visz a színpadra, egy társulat életén keresztül, időnként a nézőknek kiszólva ábrázol jellegzetes motívumokat, miközben a nevetséges szituációkat időnként lírai betétekkel oldja, ezzel ellenpontozva is kissé a kiparodizálást. Mert végtére is virtus és virtuozitás egy tőről fakad, s a „negatívumok” ellenére akad itt bőven tehetség is, ha pedig képesek vagyunk összefogni, meghódíthatjuk a magasságot és legyűrhetjük a veszélyt, pont ahogy a táncosok. Az előadás szerkezetét tekintve épp csak úgy tűnik, egyelőre még ez a ritkábban előforduló verzió.
