A megemlékezés szónoka Fenyvesi Ottó, József Attila díjas költő volt, aki kijelentette: akinek nincsenek emlékei, annak nincs múltja: az emlékezés a létezés biztosítéka. Nekünk, magyaroknak ezeréves történelmünk bőven szolgáltat olyan eseményeket, amire emlékezhetünk. Minden tragédiánk közül kiemelkedik azonban Trianon traumája.
„Nekem, aki a határon túl, Bácskában születtem, és ott éltem le fél életemet (…) június negyedike gyászos évforduló.”
Fenyvesi szerint legalább ilyenkor világgá kell kiáltanunk: a magyarság megpróbáltatásainak legfőbb okozója Trianon, ez hozta ránk a második világháború minden borzalmát és a kommunista diktatúrát.
Trianonban aljas módon, jogalap nélkül szétdaraboltak és tönkretettek egy ezeréves országot, a törvényeket nagyhatalmi érdekek írták felül. Következtében tizennégymillió ember került kisebbségbe anélkül, hogy elhagyta volna szülőföldjét. A történelem folyamán egyetlen országot és népet sem ért ekkora igazságtalanság és tragédia, mint a magyart a békediktátum aláírásakor.
Az első nemzedéket még egybeforrasztotta a sorsközösség, az ellenállás, a dac, a jogtiprókkal keményen szembenézve állták a megpróbáltatásokat. Az idő azonban megtette a magáét, a nagyszülők szívóssága mára a múlté, a közösség szellemi ereje megtört, az élet az egyéni, önös érdekek mentén szerveződött.
Trianon tabu lett, még gondolni sem volt szabad rá, nemhogy kimondani. Eközben a határon kívül rekedtek másodrendű állampolgárok lettek saját szülőföldjükön, a bekebelezők kiforgatták őket birtokaikból, településeiket balkáni szemétdombbá változtatták.
Ma már tudjuk: az 1920 előtti Magyarország nem támasztható fel, de bennünk él: a kultúránkban, a nyelvünkben, emberi kapcsolatainkban.
A megmelékezésen Hatás Andrea Wass Albert egy versét szavalta, a résztvevők pedig elhelyezték mécseseiket az országzászlónál.
