Az író „Magyarok a szovjet Gulág kényszermunka táboraiban” című előadására és könyveinek bemutatójára számos, elsősorban az idősebb korosztályhoz tartozó érdeklődő érkezett az alapítvány 56-os emlékszobájába, ahol Pintér Kornél, a Magyar Vidék Országos 56-os Szövetség országos elnöke köszöntötte a vendéget és hallgatóságát.
Rózsás János korát meghazudtoló rugalmassággal elevenítette fel szovjetunióbeli személyes meghurcoltatását, hazatértét, majd kutató munkáját.
Bevezetőjében tisztázta a gulág fogalmát is, melyet a Nobel-díjas szovjet író nevezetes könyve után (Gulag-szigetcsoport) földrajzi névként rögzült az utókor tudatában.
Pedig a gulág (szokás intézménynévszerűen nagybetűvel is írni) egy moszkvai középület volt, ahol a lágerek főhatósága működött már 1934-ben. Egy 1926-os Dzserzsinszkij-féle törvény alapján igen „egyszerűen” válhatott bárkiből láger-lakó. Ha például valaki akár habitusa miatt gyanús volt, az potenciális veszélyforrásnak számított a szovjet rendszer ellenében, így aztán cseppet sem csoda, hogy sokaknak fogalmuk sem volt arról, miért találták magukat különösebb tárgyalási procedúra nélkül egy lágerben. Maga Rózsás János is csak két éve (!) tudja biztosan, miért is került a Szovjetunióba. A vád szerint ugyanis fegyveres felkeléssel készült Magyarország ellen. Érdekességként elmondta, hogy a foglyok (bárhonnan is érkeztek) szovjet állampolgárokká lettek, így aztán szép lassan beolvasztották őket (pontosabban: szerették volna!) a nagy Szovjetunióba. A lágerben eleinte a köztörvényesekkel voltak együtt, majd – mint fokozottan veszélyes egyént – újabb táborokba vitték, ahol csakhamar megszűnt számukra minden olyan fogalom, ami az emberit jelenti. Eleinte óriási probléma volt, hogy oroszul egy kukkot sem tudtak. Ám a szükség nagyúr, s a „világnyelvet” csakhamar megtanulták (saját érdekükben).
Az előadó szólt a számok világáról is. Mi, magyarok, lényegesen többen voltunk (természetesen az anyaország számarányához viszonyítva), mint egyéb népek (japánok, németek stb.) fiai, leányai és asszonyai a táborokban. Míg a szovjet forrásmunkák 514 ezer magyar hadifoglyot (ide tartoznak a „malenkij robotosok” és a jóvátételi kényszermunkások is (Rózsás János is ez utóbbi soroltatott) számlálnak, addig a magyaroké 650 ezer. Pedig a magyarázat egyszerű: azokról, akikről a statisztika nem tud, a szovjetuniót megjártak sokat tudnának mesélni. Ők voltak ugyanis azok a „gyengék”, akik már útközben „elhullottak”, kivégezték őket, s az örök nemlétbe kerültek.
Az előadó szólt a túlélés technikáiról, az embertelen bánásmódról a gyenge táplálékról, de arról is, hogy a „szabad”szovjet nép életét sem látták sokkal jobbnak, mint a magukét.
A foglyok tisztában voltak azzal, hogy büntetésük letöltése után nem volt, nem lehetett magyarországi útlevelük, hanem menniük kellett (többnyire szibériai) száműzetésbe.
A nagyon lassan konszolidálódó nemzetközi kapcsolatok révén aztán a megmaradtak így vagy úgy, hazatérhettek (előtte azonban nem volt módjuk levelet váltani sem az otthoniakkal!). Itthon pedig folytatódtak (gyakorlatilag a ’60-as évekig!) a folytonos előállítások, elszámoltatások stb.
A rendszerváltást követően Rózsás János számos könyvet is írt, többek közt a Veszprémben is bemutatott Gulag lexikon címűt. Óriási kutatómunkát végzett, több ezer ember adatait dolgozta fel. Többször is járt a Szovjetunióban, Oroszországban, levéltárakat keresett fel.
Korábban találkozott egykori fogolytársával, Alekszandr Szolzsenyicinnel is, akiről megemlítette, hogy bár óriási tudású ember volt, szemléletében erős nacionalista, a pánszlávizmus híve volt.
A veszprémi találkozón lehetőség nyílt személyes emlékek közös felelevenítésére (a hallgatóság soraiban többen is „vendégeskedtek” felszabadítóinknál pár évet), Rózsás János könyveinek megvásárlására.
A tudósító némi cinizmussal megjegyzi: április 4-e éppen a II. világháború magyarországi befejezését (azaz: a kommunista ideológia szerint a felszabadulást) jelenti, csakhogy (és ezt erősítette meg az előadó is), a szovjet katonák kitüntetéseinek feliratán nem az szerepelt, hogy „Magyarország felszabadításáért”, hanem ez: „Magyarország megszállásáért”…
