Az 1990-ben alakult Apolló Repülőklub – mint arról a vehir.hu már beszámolt – másfélszáz illegális hulladéklerakót derített fel légi, majd földi kutatásai során. Az önkormányzati koordinálással végzett tevékenység-sorozat csütörtökön érkezett új fejezetéhez.
A felszámolással megbízott vállalkozó, Kurucz Zoltán és kis csapata a Volán-telep sarkától a Csatár felé vezető földút mellett állt munkához. Az eseményre a vehir.hu is kapott meghívót. Az Apolló klub elnöke, Kaposvári József kalauzolta a sajtó képviselőt. Nézze – mutatott a karjára –, olyan, minta vadmacskával birkóztam volna, pedig csak a cserjésből gyűjtöttük ki a hulladékot.
Az erdőt járva hihetetlen tapasztalatokat szerezhettünk. Íme ezek a teljesség igénye nélkül: az emberek éppen oda teszik le a hulladékot, ahol az a lehető leglogikátlanabb. (Kaposvári József egy korábbi élménye is ide illik: kibelezett autót találtak egy alig megközelíthető hegy tetején!) Felfoghatatlan, hogy miért külön-külön kupacokat „alkotnak” a kéretlen természetjárók, még inkább felfoghatatlan, hogy nem használják ki az ingyenes lehetőségek bármelyikét. Miért vállalják az erdei úton a tengelytörés veszélyét az autósok?
Könnyebb lenne azt lejegyezni, amit nem találtunk, mert a mosdókagyló, a pelenka, a televízió békésen megfért a mozdíthatatlan betontömbbel, csokipapírral és fizika tankönyvvel. Odébb tekintélyes mennyiségű kamionalkatrész, autógumi, játék, matrac, kábel, mész, építési törmelék stb.
Kísérőink elmondták, hogy a tonnaszám talált mészkődarabokért ötszáz forintot is megadnak (egy darabért), ha az tiszta, jó alakú. Nos, ilyenből egy szép kerítést is fel lehetne húzni, annyi hever szanaszét.
Nem esett szó a műanyag millió variánsáról: bevásárlótáska, flakon (étolaj, gépolaj, üdítő), székek és asztalok, lökhárítók és műszerfalak.
Külön kategóriát képvisel az üveg: szélvédő, italos, lámpabura, izzó stb.
Némi vigasz, hogy a kimondottan veszélyes, ártalmas hulladékokból (akkumulátorok, vegyszerek) egészen keveset találtak a gyűjtők.
Az óriási terület (egészen a csatári elágazásig) egykor kedvelt sétáló-, kirándulóhely volt, ma már senkinek nincs gusztusa ide kilátogatni. Azaz: mégis van. Némi szemérmességgel jegyeztem meg Kaposvári Józsefnek, hogy bőségesen lelhető a földön gumióvszer. Mi tagadás: a csomagolásból egy múzeum is jól járhatna, mert van ott húsz évvel ezelőtti típus, meg ma hajnali is. Odébb aztán megtudtuk a magyarázatot. A csatári elágazó környékén az időjárás minden válfaját jól tűrő hölgyek sétálnak.
Messziről még nőfélének tetszenek, ám közelről már megállapítható, hogy nem Playboy címlapra valók. A heti húszezredik kilométerénél járó, otthon éppen egy hónapja járt kamionos messziről még belemenne az üzletbe, fékez is egy kicsit, de visszaemeli a lábát a gázra. Hogy a kuncsaftok honnan kerülnek ki, az számunkra rejtély. A „termés” mindenesetre ijesztő (akár némelyik hölgyecske).
Sétánk során megörökítettünk néhány szép (és védett!) virágot is, s azt is megtapasztaltuk, hogy a természet igyekszik visszaszerezni jogait, s ahol teheti, „ápol, s eltakar”.
Visszatérve a sétából, láthattuk, hogy a „felszámoló-biztos” nem tétlenkedett: utat vágtak az erdőbe (növényeket nem bántván), gödröt töltöttek fel ártalmatlan anyagokkal (kövek, gallyak), s lassanként nőtt a teherautó rakterén is a púp.
Búcsúzásnál az egyik munkás megjegyezte: ahonnan ma fölszedtük, holnap oda fognak pakolni. Hogy ez ne így történjék, nagyon sokat kellene tenni. Ellenőrizni, büntetni, ha kell, de elsősorban a szemléleten változtatni. És itt jön az érdekesség: ebben ma már a gyerekektől lehet tanulni. A legtöbb óvodában, iskolában környezettudatos nevelés folyik, s a fiatalok (oly sokszor korholjuk őket) példát mutathatnak felmenőiknek.
A több héten keresztül gyűjtés még csak most kezdődött, a hulladék mennyiségéről még becsléseink sem lehetnek.
