Oberfrank Pál, a teátrum igazgatója az összegyűlt közönség előtt emlékeztetett: Latinovits Zoltán életének egyik legnehezebb szakaszában döntött úgy, hogy Veszprémbe szerződik. Bár a „Színészkirály” legendás alakításaival mindenkit megihletett, és játéka ma is példaként áll, ha a színészmesterségről beszélünk, amellett, hogy csodálatos, igencsak öntörvényű ember is volt. A budapesti színházi közeget hátrahagyva Veszprémben talált otthonra, amikor ide szerződött 1971-ben: alkotott, játszott, s régi vágyát is kiteljesíthette – rendezett.
Zsenialitása és nagysága Krisztiáni Sándor szobrászművészt is megihlette: a Latinovitshoz hasonlóan tragikusan fiatalon elhunyt, életével, gondolataival, tanúságtételével azonban ugyanúgy mély nyomot hagyó művész érdeklődése akkor fordult komolyan a színészlegenda felé, amikor édesapja, Krisztiáni István megosztotta vele egy emlékét a IV. Henrik főpróbájáról, ahol Latinovits olyan nagy beleéléssel alakította szerepét, hogy bokáját törte szerepbéli felindultságában.
Krisztiáni neki szentelte utolsó művét, Latinovits bronzszobát, melyet a színház munkatársaival közösen álmodott meg. Régi „adósságát” törlesztette ezzel a társulat, akik fontosnak tartják, hogy méltó emléket állítsanak a színháznak oly sokat adó alakok előtt – árulta el Oberfrank Pál.
Az ünnepélyes avatáson részt vett Brányi Mária alpolgármester is, aki szerint legnagyobb felelősségünk az, hogy jó mintát adjunk át az utókornak. Latinovits Zoltán pontosan ilyen személy volt: ikonikus alakja a színháznak, akire egész Veszprém büszke lehet, akinek hangja, szavai ma is a fülünkbe cseng.
S akiről mindenkinek van egy kedves története, anekdotája, hiszen személyisége mindenkit megigézett. Ezekből idézett fel egyet-egyet Perlaki Róbertné és Krisztiáni István, majd Nagy Károly kanonok áldotta meg a frissen leleplezett szobrot és a termet, ahol egy minikiállítás is nyílt a két művész relikviáiból.
Krisztiáni István
