– Ha mérlegre kellene tennie a 2016-os évet, merre billenne a mérleg nyelve?
– Nem nagyon szoktam mérlegelni, mert szerintem nincs mérleg – élünk, és minden megtörténik, aminek kell. De nem térek ki a kérdés elől, ám csak szubjektív szemüvegen keresztül tudok értékelni. 2016 termése igen színes és nagyon sok jó dolog történt! Az évet pedig úgy tudnám leírni, mint az új együttműködése éve. Az első együttműködés az Equushoz kötődik, amiben ugyan nem volt sok feladatom, de az, ami adódott, izgalmas koreográfiai lehetőségeket kínált számomra. Nagyon jó érzés volt a kiváló néptáncművésszel, Kádár Ignáccal együtt dolgozni, és szerintem sikerült ehhez az alapvetően prózai előadáshoz olyan mozgásanyaggal hozzájárulnunk, amely eredeti módon szolgálja, gazdagítja a produkciót. Remélem, lesz még Kádár Ignáccal folytatás. Büszke vagyok arra, hogy az Equust újra elő tudtuk venni, mert ez azt jelenti, hogy ebben a kommercializálódó világban mégis csak lehet kortárs színházat csinálni.
Részlet a Faun-Nimfa-Danaida előadásból a Megyei Príma Díj átadón
Nem sokkal az Equus után Turós-Máté Kingával és a fiatal Iker Biankával bemutattuk a Veszprémi Táncműhely új darabját, Faun – Nimfa – Danaida címmel. Ha van mérleg, akkor szerintem ez is pozitív irányba billenti el azt. Vénségemre visszamerészkedtem a színpadra, és nem volt rossz érzés. Szerettem együtt létezni a lányokkal a színpadon, és remélem, Kingával is lehet folytatni az együttműködést.
Volt egy jó fesztiválunk, ami ismét elindult a növekedés felé. A Petőfi Színházzal tudtunk együttműködni, és a kínálatát tekintve talán izgalmasabb volt az átlagnál – gondolok itt akár a Frenák bemutatóra, Godáék előadására a színházkertben, vagy éppen az autóbuszon előadott városi sorsturizmusra. Valami itt is megmozdult, bár nem tudom, hogyan tudjuk folytatni. Az az érdekes, hogy pontosan ugyanolyan bizonytalan helyzetben vagyunk egy jó fesztivál után is, mint egy átlagos fesztivál után. Az egyetem Irodalomtudományi Intézetével viszont egészen kiváló együttműködés alakult ki. Ki merem jelenteni, hogy az együttműködés nyomán lett két új tánckritikusunk – őket rendszeresen olvasom tánckritika.hu-n. Ez komoly sikerélmény! Nagyon fontosnak tartom a kritikai munkát, mert reflektál valamire, visszakereshető nyomot hagy, és nagyon remélem, hogy ez ki fog tartani a jövőben is.
A Tánc Fesztiváljának Frenák előadása
A következő együttműködés a Mária evangéliuma volt Vári Bertalannal és együttesével, akikkel együtt dolgozni felüdülésként hatott. Mi nem engedhetünk meg magunknak 10 állandó státuszban lévő táncost. Jó volt támaszkodni a profizmusukra! Párhuzamosan próbáltam velük Pesten, rég volt már ilyen az életemben, és nagyon jól esett, hogy oda tudok állni egy csapat elé, és működik. Remélem, ennek az együttműködésnek is lesz folytatása.
Vári Bercivel folytattuk is a munkát, együtt koreografáltuk A bunkerrajzolót, ami a szívem csücske. Zenés színház, de nem kommersz. Nem az elandalítás a célja, nem az előre megrágott féltáplálékot kínálja a nézőknek, hanem lehetőséget nyújt az elmélyedésre, annak, aki akarja. Roppant fontos téma, amit Likó Marci nemzedéke, a rendszerváltás utáni „árvák” hordoznak. Ez a problematika az általam belátható területen ritkán kerül szóba. Ebben megint játszom, pedig többször gondoltam már, hogy nem állok színpadra, amiben van egy kis lustaság is. Ráadásul nem nagyon hittem benne, hogy meg lehet, meg tudom oldani megfelelő színvonalon ezt a szerepet, de Vándorfi László, a darab rendezője konokul kitartott mellettem. Nagyon hálás vagyok neki érte, nagy élvezettel játszom.
Mindehhez pedig nemrégiben egy Megyei Príma Díj is jött. Ez nem szakmai díj, nincsen benne politika, nem a budapesti kollégák adják, hanem a helyi közösség tagjai ítélik oda, és ez elképesztően felemelő érzés. Az egyik serpenyőben tehát ezek a történések vannak, így hát jócskán pozitív a mérleg.
A bunkerrajzoló
– Mi van a másik serpenyőben?
– A rossz érzések, hogy nem számít, mit csinálunk. Bizonyos értelemben persze számít, például amikor megállítanak a szünetben a nézők, hogy elmondják, ez most nagyon ott volt, vagy éppen a kritikai visszajelzésekben vélekednek hasonlóan. Azt látom, hogy a színház megy előre szépen, ráadásul vidéki, struktúrán kívüli, feketebáránynak nézett teátrumként sokszor progresszív is, ami jó. De itt van ez a furcsa hiábavalóság érzés bennem, ami nem segít. Újra részt veszek a szakmai közéletben, ahol történnek időnként elkeserítő dolgok, sokszor ellenszélben kell dolgozni, ellenszélben tenni a köz javára. Például a táncos életjáradék ügyében, melyet a szakma egy részének közreműködésével sikerült igazságtalan, diszkriminatív formában törvénybe iktatni. Ez kudarc élmény számomra, ellenkező irányba billenti a mérleget.
– A jövőre vonatkozóan milyen terveket tűzött ki maga elé?
– Nagyon frissek még az utolsó élményeim, és A Bunkerrajzoló egy olyan utazás volt, ami beszippantott és majdhogynem megszüntette a külvilágot. Másképp nem is lehet ilyen darabot csinálni. Ez nagyon jó érzés, de van ilyenkor egy kis kiüresedés az emberben. A sok munka lefoglalta az időt, kivett az energiákból, nem tudtam táncelőadásokat nézni. De nagyon rá fog égni a körmömre, ha nem kezdem el a fesztiválszervezést, tavaly decemberben már szinte teljesen kész voltam a tervekkel. Tudom már, mire fogok vadászni – nagyon érdekel például a Forte Társulat Bartók-előadása, Feledi Jancsi Pilinszky-inspirációi, az Állami Népi Együttesnek is van egy progresszívebb darabja, a Szabó Balázs Bandájával készült Apám ablakából az ég. El kell kezdenem járni az országot, mert szeretnék megint egy jó fesztivált összehozni. Ez nem könnyű, főleg pénz kérdése, de talán bátrabban próbálkozhatnánk új dolgokkal is. Terveim közt szerepel, hogy aktívabban vegyek részt a helyi kulturális közéletben – jó lenne kicsit felkavarni ezt a közeget.
A Megyei Príma Díj díjazottjai között
– És ha lehetne egy kívánsága a 2017-es évre, mi lenne az?
– Nem látok rá esélyt, de persze meg kell próbálni: azt kívánom, hogy szűnjön meg az ellenszél és könnyebb legyen előre menni.
