- A HVG az ősszel közölt egy cikket, miszerint rekordot döntöttek a színházak az elmúlt évadban, annyi jegy fogyott. Mit tapasztaltál, 2016-ban hozzátok is nagy számban jöttek a nézők?
- Pontos számokat nem tudok mondani, de úgy tudom, kicsit megint sikerült növelni a nézőszámunkat. Mi ugye évadban gondolkodunk, nem évben, ezért a pontos adatokat majd csak júliusban ismerhetjük meg. De ami eddig történt, biztató.
Tóth Loon A testőrben
- Jó év volt ez a színház szempontjából? Mi hiányzott esetleg, min kellene javítani?
Sajnos ma már fontosabb a gazdasági eredmény a színházakban is, mint a művészeti sikerek. Azt kijelenthetjük, hogy a színház pénzügyei jól alakultak, a költségvetési fegyelemnek köszönhetően sikeres gazdasági évet zártunk. Talán azt is kimondhatjuk, hogy előadásainkkal sikerült végigtáncolnunk az ízlés és a szórakoztatás között húzódó penge élén. Hogy mi hiányzott, hiányzik? A magasabb fenntartói támogatás. Ne felejtsük el, hogy színházunk a költségvetési támogatások terén a sereghajtók között kullog, pedig a nézőszáma a legjobbak között van. Egy igényesebb díszletre, jelmezre, nagyobb színpadi tánckarra nekünk nem igen futja, vagy ha igen, akkor annak az az ára, hogy egy igényesebben – magyarán drágábban – kiállított előadás után egy szerényebbel kell ugyanazt a sikert elérnünk. De minden rosszban van valami jó is: a pénzhiány az embert új megoldások kiötlésére sarkalhatja, így felénk előfordul, hogy kreativitással jobb eredményt érünk el, mint nagyobb költségvetéssel. Persze ha a takarónk tovább érne, ha ezt a kreativitást meg lehetne toldani egy kicsit több pénzzel, akkor olyan színpadképeket lehetne varázsolni, amikre ma gondolni sem merünk, hiszen a színpadtechnikánk – az állandó fejlesztések mellett is – elavult és szegényes.
- Melyek voltak a legemlékezetesebb pillanatok?
Imádtam, amikor elindult a nagyszínpadon a forgó a My Fair Lady-ben. Szerettem Molnár Ferencet játszani A testőrben. Egészen jól boldogultam, mint színházigazgató a Nebáncsvirágban. Sikerült bemutatni a VoltEmbert. Kortárs szerző, ősbemutató. Az év elején összehoztunk egy egészen jól nézhető Abigélt. Jó év volt.
My Fair Lady
- Az elmúlt évben több fiatallal, színész tanonccal dolgoztatok együtt. Mennyire látnak lehetőséget a Petőfi Színházban, várható ezeknek folytatása?
Minden munka folyamán kialakulnak kötődések, barátságok. Természetesen az ember ragaszkodik a barátaihoz, és az is előnyt jelenthet, ha ismerjük egymást, hiszen nem kell az összecsiszolódással bíbelődni. Remélem, hogy a kaposvári egyetem színésznövendékeit nem rettentik el Veszprémtől az itteni fizetések. Amik nem magasak. Ha finoman fogalmazunk. Társulatunk elöregedett, szükségünk van a fiatalokra. Persze itt vannak a „saját” nevelésű gyerekeink, akiket a táborban, előadásainkban nevelgettünk több-kevesebb sikerrel. De ne felejtsük el, nem véletlenül vannak egyetemek. Egy színésznek nem árt, ha elvégzi.
- Te és a kollégáid is többször rendezhettetek, a Játékszínben te magad például kortárs darabot is bemutattál. Van nyitás a közönség részéről ezek irányába?
A Játékszín közönsége merőben más, mint a nagyszínházé. Aki ide vesz jegyet, az azért jön ide, mert szereti a kortárs művészetet, nem riad el attól, hogy nem zenés darabot játszunk, vagy komédiát. Tudja, hogy itt valami nem szokványos dologban, esetleg kísérletben lesz része. Ezért szeretem egy kicsit jobban a Játékszín közönségét.
A VoltEmber
- Összességében mit vársz 2017-től, milyen tervekkel vágsz neki az évnek?
Ebben a pillanatban úgy tudom, még 3 bemutató vár rám. Ebből egy ősbemutató, veszprémi szerzők műve, most leginkább ez foglalkoztat. Évek óta érzem úgy, hogy a gyerekdarabok, amikkel találkozhatunk vagy porosak, vagy unalmasak, vagy laposak. Márpedig ezekből a gyerekekből lesz bérletes, ha nem riasztjuk el őket a színházba járástól. Ezért kértem meg két barátomat – Süle Zsoltot és Szűcs Lászlót – hogy írjunk egyet. Most ez a legfontosabb munka számomra.
