Navracsics Tibor hatvan évvel ezelőtt, 1957-ben kezdett tanítani a balatonfüredi Lóczy Lajos Gimnáziumban. Amikor arról kérdezem, mi vitte a pedagógusi pályára, úgy fogalmaz: „falusi környezetből indulván iparos édesapám azt akarta, hogy valamilyen módon szellemi tevékenységgel foglalkozzak. Ennek lett az eredménye aztán, hogy rátaláltam a pedagógus pályára”.
Elsősorban tanító szeretett volna lenni, aztán 1953-ban, amikor a keszthelyi gimnáziumban érettségizett, már felkeltette érdeklődését az Eötvös Lóránd Tudományegyetem földrajz-geológia szaka. „Hogy egyetemi tanulmányaim után nem geológus lettem, hanem mégis a tanári pályát választottam, az az 1955/56-os tanévben a tanítási gyakorlatok során a budapesti Cukor utcai és Trefort utcai gyakorlógimnáziumokban dőlt el: ott ért az a sorsomat meghatározó állapot, amely alapján eldöntöttem, hogy igazán pedagógus szeretnék lenni.”
Amikor 1957-ben végzett az egyetemen, lett volna lehetősége, hogy a geológus pályát válassza, Balatonfüreden ugyanis szakembereket keresett az uránkutató vállalat. Végül valóban a Balaton-parti városban helyezkedett el, ám nem geológusként, hanem tanárként a Lóczy Lajos Gimnáziumban. Itt töltötte a következő tíz évet.
Teljesen mégsem kellett lemondania a földrajztudományról: 1962 és 1967 között a Magyar Tudományos Akadémia Földrajzi Intézetének külső munkatársaként végzett kutatásokat.
„Abban az időben merült fel, hogy a hagyományos magyar megyerendszer helyett gazdasági régiókat alakítsanak ki, és a Balaton-vidék is egy régiót alkotott volna. Ennek a kutatásában vettem részt. Komoly anyagot állítottunk össze topográfiai, gazdaságföldrajzi témakörben a hozzám tartozó diákokkal – szerencsém volt, kiváló tanítványaim sokat segítettek a gyűjtőmunkában, és kialakult egy szakkör, akik nagy élvezettel végezték ezt a munkát. Mire azonban az 1968-as gazdasági reform kialakult, a régiók létrehozásának tervét már mindenki elfelejtette. A munkánk egyetlen terméke az 1965-ben Balatonfüreden megjelent monográfia volt, aminek a szerkesztését rám bízták. Amikor aztán 1967-ben áthelyeztek Tapolcára, ez az együttműködés is befejeződött.”
A tapolcai áthelyezés nem volt ennyire egyszerű ügy, a Megyei Tanács részéről már korábban igyekeztek hivatali munkára megnyerni őt.
„1960-ban már be akartak hozni a hivatalba. Akkor azt mondtam: ahhoz, hogy én megyei felügyelő legyek, ahhoz legalább tízéves pedagógiai tapasztalatra van szükségem, hogy a szemébe tudjak nézni annak, akit megbírálok. 1967-ben a megyei vezetést ezt hozta elő, hogy letelt a tíz év, vagy bejössz ide, vagy elmész Tapolcára.”
Tíz évig volt igazgató a tapolcai Batsányi János Gimnáziumban, amikor 1977-ben a Megyei Tanács elnöke behívatta. „Azt mondta: egyetlen kérésem van, hogy fogadd el az osztályvezetői állást. Nekem három évem van hátra a nyugdíjig – mondta az elnök –, azt szeretném, ha addig te lennél az osztályvezető, utána ha nem akarod ezt csinálni, oda mégy, ahova akarsz, minden segítséget megkapsz.”
A három év aztán hosszabbra nyúlt, egészen 1984-ig, amikor a Megyei Tanács elnökhelyettesévé választották. A párt döntését Pap János, a megyei bizottság első titkára sem ellenezte, bár azt megjegyezte, hogy nem tartja Navracsicsot kellően politikus alkatnak a feladathoz. Ebben az érintett maga is egyetért, ahogy fogalmaz, a politika nem része az értelmezési tartományának.
„A vezérelvem mindig az volt, hogy – matematikai példával élve – az embernek van tevékenységéhez egy »értékkészlete« egy »értelmezési tartományon« belül. Az értékkészletemet igyekszem a magam értelmezési tartományában felhasználni, de ami ezen kívül esik, azzal nem foglalkozok. A politikát sose tartottam értelmezési tartományomnak, csak abban az esetben, ha művelődéspolitikáról beszélünk.”
A rendszerváltozás előtti utolsó években járunk, amikor a változás szele már lengedezni kezdett, de még nem rázta erősen az ágakat. Nem lehetett nyíltan kritizálni a pártot, de kellő diplomáciai érzékkel tágítani lehetett a kereteket.
„A munkám végzése során a rendszerhez való kapcsolódást a partneri kapcsolatok határozták meg. Nekem szerencsés módon a politika tartományában mindig olyan partnereim voltak, akikkel lehetett együttműködni. A kulturális életben határozottan megszabták az irányvonalat, voltak nem kívánatos személyiségek, mint Csoóri Sándor vagy Czine Mihály, de én velük is tarthattam a kapcsolatot, tudtam – még hivatalosan is – együttműködni.”
Ekkorra azonban már csábította ismét a pedagógia. 1987-ben óraadóként tanított a mai Padányi, akkor még Kállai Éva Gimnáziumban, számtalan érettségi vizsga elnöki teendőjét látta el, 1989-ben pedig az akkor létrejött Vetési Albert Gimnázium első igazgatója lett.
„Ez volt a népesedés-politika csúcskorszaka, amikor a Ratkó-gyerekeknek megszülettek a gyerekei. 1987-88-ban megindult egy válság az oktatásban a gimnáziumok túlnépesedése miatt. Akkoriban a legelitebb iskolatípus a szakközépiskola volt, ami szakmát és érettségit is adott. Ez után jött a szakmunkásképző, ahol a jelentkezők tudták, mit akarnak kezdeni magukkal, mivel akarnak foglalkozni; és volt az a réteg, akik elhivatottságból, családi indíttatásból egyetemre akartak menni, ők lettek a gimnazisták. Ezzel a populáció egy jelentős részét lefedtük, de még mindig sokan voltak, akik semmit nem akartak: se szakmunkások nem akartak lenni, se szakközépiskolába, se egyetemre nem akartak jelentkezni – valamit kezdeni kellett velük is.”
„Ekkoriban felfutóban voltak a nyolcosztályos gimnáziumok, és az én törekvésem központjában is egy nyolcosztályos gimnázium létrehozása állt. Az igazgatásom ideje alatt kiépült a sport tagozat, a kibernetika szak – aztán később se a sport tagozat nem maradt meg, se a nyolcosztályos gimnázium, amit nagyon sajnálok; és ma már – nagyon helyesen – az idegen nyelv került előtérbe.”
Igazgatói mandátuma lejárta után, amikor hatvanévesen nyugdíjba ment, az iskolában még marasztalták: további hét éven át tanított filozófiát. Amikor arról kérdezem, mennyit változott a pedagógus hivatás azóta, hogy hatvan éve először tanári munkát vállalt, azt mondja, már harminc évvel ezelőtt is „az volt az érzésem, hogy az az iskolaszellem, amit annak idején a pedagógus pályafutásom első húsz esztendejében megéltem, már nem volt ugyanaz. A Vetési Gimnázium alapításakor még megpróbáltam felidézni azt a régi szellemet, ami egy nem poroszos, de nagyon határozott, nevelő-centrikus iskolát jelentett. Miután hatvanéves koromban nyugdíjba mentem, felkérésre még hét éven át tanítottam a filozófiát, ekkor éreztem már azt, hogy – és ez nem hátrány – szellemében más típusú lett az oktatás. Felszabadultabb, kevésbé szabályozott, és sajnos a szabadságból gyakran a szabadosság irányába haladt. Lényeges változáson ment át a tanár-diák viszony, a nemzedékek közötti kapcsolódás.”
Ha hívják, azóta is szívesen látogat vissza az intézménybe (ott volt a legutóbbi adventi ünnepségen is), ahol, mint mondja, rendre nagyon barátságosan fogadják. Az intellektuális és érzelmi kapcsolódás azonban már nincs meg – azok, akikkel annak idején az iskola alapjait lerakták, már nem dolgoznak, sokan sajnos már nem is élnek közülük.
Ugyan 2001 óta nem tanít, Navracsics Tibor nyugdíjas éveit is aktívan tölti. Huszonkilencedik esztendeje intézi társasházuk ügyes-bajos dolgait közös képviselőként, bár mint megjegyezte, eredetileg csak egy évre vállalta a feladatot, még 1989-ben. Frissességét az egyre kiterjedtebb család (már dédunokával is büszkélkedhet) segít megőrizni, de rendszeresen találkozik volt kollégáival, tanítványokkal, diáktársakkal is. „Az életet, ím, megjártam” címmel könyvet írt, ami 2014-ben jelent meg, és amiben nemcsak saját magát, de saját példáján keresztül a XX. század második felének társadalmi és oktatásbeli változásait is bemutatja. Veszprém közéletében, a közoktatás területén végzett pedagógiai tevékenységéért, valamint példamutató vezetői munkájának és Veszprém város nemzetközi hírnevének öregbítéséért 2017-ben Pro Urbe díjat vehetett át.