A veszprémi polgárok persze csóválhatják a fejüket: a falfirkák elcsúfítják a városképet – mondhatják –, elég csak körbejárni a belvárost, és megnézni, miket találunk ott. Persze igazuk van, a veszprémi graffitik tényleg csak rontanak a helyzeten, de még mielőtt ennyiben maradnánk, gondolkozzunk el azon, hogy miért.
Tűpontos társadalomkritika a Filatorigáton
Valószínűleg azért, mert a falfirkák illegálisak, vagyis akárki is készíti őket, igyekeznie kell, hogy senki ne lássa meg munka közben, és az egész folyamat ne tartson tovább néhány percnél. A jó munkához idő kell, ilyen körülmények között nem is lehet szemet gyönyörködtető freskókat készíteni.
Létezik egy olyan városkép-felfogás, ami szerint a graffitis közösségeket nem szétverni és üldözni kell, hanem erősíteni.
A modell alapja, hogy a graffitisek kapjanak szabadon festhető falakat – valahol, ami nincs nagyon szem előtt, de nincs is teljesen elrejtve, például egy park félreeső, de jól megvilágított, biztonságos sarkában. Ahol léteznek ilyen falak, ott nem egymásra hányt kriksz-krakszokat találunk, hanem gondosan kidolgozott, megtervezett festményeket, a graffitis közösség számára ugyanis presztízs kérdés, hogy milyen arcukat mutatják a város felé. A festők között pedig nem abban alakul ki versengés, hogy ki tudja merészebb helyekre felfújni a névjegyét, hanem abban, hogy melyikük tud jobb képeket alkotni. Ilyen, az önkormányzat által kijelölt szabadon festhető falakért nem kell külföldig utazni: hazánkban az egyik legismertebb a budapesti Filatorigátnál található betonkerítés, de Egerben például közvetlenül a várkapu szomszédságában nyíló aluljáró falát adták át a közösségnek.
Filatorigát (fotó: lenolaj.hu)
A szabad falakra festett remekművek nem időtállóak, egy új koncepció, egy új munka kedvéért különösebb lelkiismeret-furdalás nélkül ráfestenek. Ez a dolgok rendje, éppen ezért is volt végtelenül szórakoztató az óriási felháborodás a sajtóban, amikor a filatorigáti Bud Spencer festmény is arra a sorsra jutott, amire már létrejöttekor kárhoztatva volt. A „rongálásról”, a Spencer-kép „meggyalázásáról” tucatjával születő cikkek annyira szórakoztatták a graffitis közönséget, hogy egyre másra születtek a felületen a szubkultúráról mit sem tudó hápogóknak szóló ironikus (és meglepően szofisztikált) üzenetek, mint a „RIP híresember”, a „te mondd, hogy ez EMLÉKFAL, a te hangod mélyebb”, vagy a Renè Magritte-parafrázis „c'est si ne pas une emlékfal”.
Innen is tovább lehet lépni egy szinttel, ha nem megállítani akarjuk a szelet, hanem befogni a vitorlánkba. A graffitis közösségnek fel lehet ajánlani belvárosi, frekventált helyen lévő falfelületeket is; nem szabad festésre, hanem pályázat útján vagy meghívásos alapon (mint például a Színes Város, amivel még külön is foglalkozunk a héten), akár konkrét téma megjelölésével. Így a fal tulajdonosa dönthet arról, hogy mi jelenjen meg az adott felületen, és a graffitis közösség is hozzájárulhat a városképhez. Mert a város akkor élhető, ha mindannyiunké, közösen alakítjuk, nem pedig ha úgy járkálunk benne, mintha egy múzeum lenne, ahol nem szabad hozzányúlni semmihez.
Budapesti tűzfal (MTI fotó)
A lakosság pedig jellemzően nyitottan reagál a közterületeken megjelenő művészi értékű festményekre: szelfiket készítenek előttük, mint Madridban, vagy virágokat és gyertyákat helyeznek el előtte, mint amikor Bud Spencer halála után egy a színészre emlékező graffiti miatt spontán zarándokhellyé vált a Filatorigát.
