2017. június 4-én érkezett a hír, hogy elhunyt Korognai Károly színész, rendező, a Szegedi Nemzeti Színház és a Szegedi Szabadtéri Játékok korábbi igazgatója. Aki ismerte, szerette, tudta: valójában az élettel folytatott küzdelme gyűrte le. A hír mégis megdöbbentő volt: akkoriban úgy tűnt, a szegedi színháztól való menesztése után beállt nehézségek sorozata véget ért és sorsa végre pozitív fordulatot vett. Nem így történt.
Korognait nemcsak Szegeden, Veszprémben is szerették. 2004 és 2007 között a Veszprémi Petőfi Színház főrendezője, színésze volt. Személyes kapcsolatok, barátságok fűzték a városhoz, a Veszprém Portré szerkesztői pedig úgy döntöttek, egy róla szóló lapszámmal őrzik meg emlékét.
Egy időnként nehéz természetű, rendkívül erős és határozott, olykor végletekig makacs, sokszor nyers és durván őszinte ember emlékét, aki nem vágyott arra, hogy szeressék, mégis lételeme volt a társulati létezés.
„Igazgatókét és rendezőként is különleges érzékenységgel képviselte a színészek érdekeit. Tudta, hogy jó színészek, jó rendezők nélkül egy színház nem ér semmit. Anyagi biztonságot igyekezett számunkra teremteni, munkával ellátva, megbecsülve éreztük magunkat, egyúttal barátságával és szeretetével a magánéletben, emberileg is támogatta társulatának tagjait. A színházban dolgozókat – műszakon, irodai munkatársakon át a takarítókig – egy nagy családba igyekezett kovácsolni.” – emlékezik vissza Jakab Tamás, akivel nemcsak szegedi éveik alatt alkottak nagyot, legkedvesebb közös munkájuk, a La Mancha lovagja Veszprémben született.
Legendás volt a gondoskodás, amivel csapata felé fordult, a nagy, közös étkezések, amikor a próbák szüneteiben együtt fogyasztották el a reggel behozott sok finomságot. Szegedi társulata csak úgy hívta, a Gazda. „Reggelente nem egyszer két kiló kolbásszal tért be. Mindig a piacon keresztül kellett bejönnie a színházba, de nem volt ideje ott megreggelizni, azt viszont tudta, ha a színházban fogja elfogyasztani a reggelijét, más is megéhezik. Soha nem jött be üres kézzel, és mindig megvendégelt minket is. Egyszer sem mondta, hogy meghív rá bennünket, csak letette őket az asztalra. Nem állt a cselekedet elé, csak volt, az egész létezése maga volt a természetesség.”- meséli Müller Júlia, szövetségese, barátja.
A tizedes meg a többiek próbáján - Szerémi Zoltán, Lévai Ágnes, Borovics Tamás, Korognai Károly, Stefanik Sándor, Marton Róbert, Megyeri Zoltán (Szeged, R.: Korognai)
A politikai szélviharok azonban Korognait is elsodorták magukkal, amit aztán sosem tudott kiheverni. Veszprém után dolgozott még Kassán és Miskolcon, majd utolsó éveiben a Zsombói Szabadtéri Színpad programjait szervezte és rendezte. Éppen a saját maga írta Lúdas Matyi musical ősbemutatójára készült, amikor tragikus hirtelenséggel úgy döntött, kiszáll az életből.
Mi vezette erre a döntésre? A színházi roppanás? Az olyan nagyon vágyott társulati összetartozás hiánya? Magánéleti problémái? Talán személyiségében kódolva volt sorsa? Pontos választ valószínűleg sosem kapunk, az interjúk során mégis megpróbálunk választ keresni. Legjobb barátok, bizalmasok, csapatának tagjai mesélnek legszebb és néha leggyötrelmesebb pillanatairól is.
Müller Júliával Spiró György Prah című drámájában (Miskolc; R.: Korognai)
Az életmű részeként interjúkon, videókon, régi előadások fotóin, személyes fényképeken és írásokon keresztül rajzolódik ki Karika portréja. Korognai Károly gazdag örökséget hagyott maga után: több mint 50 alakítás, majdnem félszáz rendezés, saját darabok és novellák maradtak utána, melyek közül kettőt az olvasókkal is megosztunk.
„Élete, munkája… minden jóval és rosszal álljon előttünk, akik még élünk, alkotunk, tanulságként, példaként, hogy elmenni néha csak egy pillanat műve.” (Mártony Zsuzsanna)
A Veszprém Portré héten megjelent Korognai Károly lapszáma ITT érhető el.
Fotók: szeged.szinhaz.hu, port.hu
