A poén szépséghibája, hogy ez a hasonlat csak a 60-as években állta meg a helyét az akkori fürdőruha méret okán, mára a divat időnként a strandokon láthatóvá teszi a lényeget is.
Így vagyunk ezekkel a június 7-i számadatokkal is. Ugyanabból a számból merőben eltérő következtetések vonhatók le, nézőpont és szándék kérdése az egész.
Vegyük elsőként a választás győztesét a Fidesz-t, a maga 56 %-ával, amely mintegy 1,6 millió választói akaratot fejez ki, s ez 14 mandátumra volt váltható.
Orbán Viktor megállapította, hogy ez „európai összevetésben is példátlan mértékű győzelem, hiszen ők már 11-12 mandátummal is elégedettek lettek volna”.
Valós ez a megállapítás? Valós, csak nem teljes. Nem felel meg „az igazat mondd, ne csak a valót” kritériumának.
Mert hiányzik ebből az értékelésből – ezt egyébként nem is Orbán Viktornak kellett megtenni, főleg nem a nyilvánosság előtt - egyrészt, hogy Európában nincs még egy olyan ország, ahol így „elfogytak” volna a mértékadó ellenfelek, új meg még nem nőtt ki, másrészt a „papírforma” ennél sokkal többet ígért, főleg a pécsi siker után, harmadrészt ez az 56 % a nyolc millió választásra jogosult alapulvételével csak 20 %-nak felel meg.
Az első „kiegészítés” a Fidesz-től független körülmény, hiszen nem nekik tudható be az az önpusztító politizálás, amellyel az MSZP és az SZDSZ gyakorlatilag lenullázta magát, a Jobbik-nak pedig még nem volt ideje, hogy nagyobbra duzzadjon az őket támogató választók tömege.
A második azért fontos megállapítás, mert ez az eredmény igenis elmaradt attól, amit a Fidesz elérhetett volna, tehát ennek okát mindenképp elemeznie kell.
A harmadik azért elgondolkodtató, mert a választók 80 %-a vagy távolmaradt, vagy másra szavazott, tehát ők nem tették le a voksukat a Fidesz mellett. A kérdés az, mennyit fognak tudni ebből megnyerni a magyar parlamenti választásokig. A lehetőség korlátlan, hiszen 64 % volt a távolmaradó…
Nézzük másodikként a választás vesztesét, az MSZP-t. A 17 % ötszázezer egynéhány szavazatnak felel meg, s 4 mandátumot ért. A választásra jogosultak összességét is figyelembe véve, ez mindössze 6 %! Éppen annyi, hogy átlépi a választási küszöböt. Éppen annyi, hogy még talpon tud maradni. A bukás véleményem szerint két okra vezethető vissza.
Egyrészt mára vált nyilvánvalóvá a lakosság döntő többsége előtt, hogy az MSZP nem más, mint – hókusz-pókusszal ugyan, de – az 1989. előtti MSZMP utódszervezete. Kellett húsz év, hogy a lakosság megértse, Szekeres Imre, Lendvai Ildikó és a többi, a múltból átörökített vezetők demonstrálják is ezt a „jogfolytonosságot”. Kimondták ők ezt lényegében már a megalakuláskor – tehát tulajdonképpen nem árultak zsákbamacskát – „az MSZMP vagyonát jogszerűen megörökítették, az ideológiai örökséget pedig a Munkáspártra hagyták”. Úgy látszik, ez a megfogalmazás nem volt elég a tömegek számára. Horn Gyula és Medgyessy Péter is kevésnek bizonyult a folytonosság megértéséhez. Kellett még az az ámokfutás, amely a Gyurcsány-Bajnai pároshoz köthető. Mert, hogy páros, az nem vitás, hisz ennek az egész kormányfő váltásnak – ha úgy tetszik átjátszásnak – nyilvánvalóan megvolt a maga forgatókönyve.
Mint ahogy minden olyan váltásnak, Lenintől Medvegyevig, amelyik az orosz bolsevik párt „változásait” jellemezte. Csak a szereplők és a módszerek változtak, a lényeg egy volt, a hatalom minden áron való megtartása. A gorbacsovi – a birodalmat látszólag alapjaiban megrengető - peresztrojka és glasznoszty is egy célt szolgált, megtartani a hatalmat. Nem a gorbacsovi változás rengette meg ugyanis a birodalmat, hanem a megrendült birodalom fölött csak így lehetett megtartani a hatalmat, így lehetett az új helyzethez alkalmazkodni.
(A gyurcsányi politikának egyébként az a legnagyobb tragédiája, hogy egyetlen őszinte pillanata volt, az öszödi beszéd, amikor kormányfőként szembesítette az elvtársakat a tényekkel, s a megmásíthatatlan valósággal. Ez ügyes kommuni-kációval „hazugság beszédként” került be a köztudatba, elindítva azokat a sajnálatos utcai eseményeket, amelyek gyakorlatilag a mai napig tartanak, s folyamatosan kísérik ünnepeinket, közéleti eseményeinket. Ennek az állapotnak a fenntartása senkinek nem lehet az érdeke.)
Így érkeztünk el a „harmadik erőhöz”, a Jobbik-hoz, a június 7-i választás egyértelmű és vitathatatlan nyerteséhez. A több, mint 14 % közel ötszázezer szavazattal 3 mandátumhoz juttatta a pártot, s az összválasztókra vetítve is átlépték az 5 %-os küszöböt, ami az MSZP 6 %-os katasztrófa számához képest teljes siker. Azt jelenti, hogy ez a párt egy éven belül parlamenti tényező lesz, és ha a Fidesz nem tud javítani az eredményén, magától fog adódni a kérdés, kell-e a jobboldalnak kétharmados többség, avagy sem? A múlt vasárnapi eredményből egyértelműen az következik, hogy a Jobbik nélkül nincs 2/3-ad, a Jobbik-kal bizonyosan megvan a 2/3-ad!
Az a kérdés, ezen az áron akar-e a Fidesz alkotmányozni, akarja-e a magyar jogrendet átalakítani, akar-e elszámoltatni? Ha akar, csak ezen az áron fogja tudni megtenni. Ha nem akar, akkor az ezzel kapcsolatos igehirdetése csak malaszt.
Vona Gábor pártelnök pontosan fogalmazott: „Ez egy teljességgel alulról szerveződő párt”. Egyet nem tett hozzá, - de ezt Orbán Viktor saját eredményük értékeléséhez hasonlóan nem Vona Gábornak kell megtenni – „felülről gerjesztett, és a hatalmon lévő politika alkalmatlansága által kiváltott érzületek és felismerések pártja”.
Idő kérdése volt, hogy mikor tud megerősödni egy szélsőség, ennyi elkövetett hiba, sőt sok esetben bűn okán. A MIÉP jelentkezett erre a szerepre annak idején, csak még nem gyülemlett fel akkora népharag, hogy ilyen magasságba röpítse. Egyszer megkapta ugyan a lehetőséget, parlamentbe került, de nem élt vele.
A Jobbik ezt a hibát nem fogja elkövetni.
Az is nyilvánvaló volt, hogy csak jobboldali szélsőségnek van esélye, hiszen a kommunista eszmerendszer kellően lejáratódott, így „balról” senki nem akart – s nem is tudott volna - előzni. Az is biztos, hogy ezek a választók el fognak menni legközelebb is és leadják a voksukat.
A nagy kérdés a Jobbik-nál az, hogy mennyire fog tudni megfelelni annak az „elvárásnak”, amit a hívek egy része támaszt a párttal szemben? Mennyire tudja „egyben tartani” a Fidesz-től jobbra álló tömegeket.
Az MDF a választás meglepije. A száznegyvenezer szavazattal átlépte az 5 %-ot, egy képviselői helyhez jutott. Majd a magyar parlamenti választáskor kiderül egyébként, hogy ezt a mandátumot Bokros Lajos kapta, vagy az MDF?
A hibát hibára halmozó pártvezetés amikor szembesült a közvélemény kutatás prognosztizációjával, „19-re lapot húzott, és alsót kapott. 21-e lett.”
Mikor már elfogyott belülről minden muníció, és már a saját végtagjait kezdte a párt befalatozni, - ami egyébként a kannibalizmus legdurvább formája – rájött, hogy megoldást csak a párton kívül találhat.
Tébláboltak egy darabig, a mindenhonnan kiebrudalt és kiutált, teljesen hiteltelenné vált – azóta nem jogerősen már el is ítélt - Lengyel Zoltán körül, ugyancsak tettek ajánlatot a Fidesz listán bejutó, de jelenleg kormány-megbízottként javadalmazott Császár Antalnak, de megkörnyékezték a kormányból frissen menesztett Gyenesei Istvánt is.
A gyomorforgató próbálkozás ellen tiltakozó Hock-Pettkó-Katona hármast felfüggesztették, majd kizárták a pártból.
Ilyen előzmények után csak veszteni lehetett (volna). Ezzel szemben nyertek (egy mandátumot). Marad az eredeti kérdés, Bokros (?), MDF (?). Megengedem a 70-30 arányt is, (természetesen előbbi javára), de ez esetben nem lesz meg a küszöb. Ha csak a Jolly-Joker Bokrost a kampányra listavezetőként haza nem hívják Brüsszelből.
Végül egy (jó)tanács. Habsburg Györggyel nem kellene próbálkozni. Egy múltban Für Lajos vagy Szabad György nevével fémjelzett pártnak el kéne dönteni, hogy vagy a három trónfosztás a pozitív történelmi emlékünk, vagy annak az uralkodóháznak az emléke, amelyet a Vöröskereszt elnökeként regnáló figura megtestesít.
Az SZDSZ gyakorlatilag a június 7-i választás megsemmisítettje. Kisöpörték, lenullázták, ajtót mutattak neki. Ezt fejezte ki a választói akarat azzal a 2,2 %-kal, amelyet az SZDSZ elért. Ez mintegy hatvanezer szavazat, ami a szavazásra jogosultak teljes körére vetítve, nem éri el az 1 %-ot. Ez azt jelenti – a 2002. évi Kisgazdapárt-i „produkcióhoz” hasonlóan – hogy még a költségvetésből támogatott párt szintjét sem éri el. Már pedig vélhetően – a Jobbik-hoz hasonlóan – az SZDSZ elkötelezettek szintén teljes létszámban elmentek szavazni…
Így jár az a párt, aki Kis Jánost, Tamás Gáspár Miklóst és Tölgyessy Pétert Weklerekre és Kókákra cseréli. Az SZDSZ hitehagyottá tette mára nem csak a szavazóit és támogatóit, de magát a tagságát is. Nem múlt el nyomtalanul a kormány éléről eltávolított Medgyessy nyilatkozat, az SZDSZ korruptságára és romlottságára vonatkozóan…
Csak kicsit késett a választói akarat kifejezése. Húsz év kellett itt is – mint az MSZP-nél – hogy megértsék az emberek, semmi másról nem szól az SZDSZ története, mint „valamilyen módon részt venni a hatalomban, részt kérni a jussból”. Erről a körítés, a máz szép lassan lekopott, s megmaradt az a csoport, aki haszonélvezője volt ennek a húsz évnek.
A nagy tragédia az, hogy az SZDSZ-en keresztül azok az elvek is lejáratódtak Magyarországon, amelyeknek egyébként helyük lenne a magyar közélet értékrendjében…
A „futottak még” kategóriában első helyen végzett a LEMP nevű képződmény, amely – a már elfeledett Centrum Párt emlékét felidézve – megcélozta a kiábrándult, tébláboló, nem elkötelezett és a tiltakozásul nem a távolmaradást választó szavazókat. Okosan nem mond semmit, bízva abban, hogy ez is elég. Helymeghatározásul vélhetően irányadó az elnök személye, aki tudjuk, hogy honnan jött – Ifjú Szocialisták Mozgalma – de nem tudjuk, hova tart. Vélhetően a hatalomba szeretne, de ahhoz legalább kétszázezer szavazat kell a parlamenti választásokon. A jelenlegi hetvenezer csak az 1 %-hoz elég.
Második lett ebben a B csoportban a Munkáspárt, amely folytatja lassú agóniáját, mert az a húsz-harmincezer szavazó csak ahhoz elég.
Az utolsó helyezett Cigánypártra leadott voksok száma jelzésértékű. A hagyományos csatkai cigánybúcsúba többen elmennek, mint ahányan a pártra szavaztak. Pedig egyértelmű, hogy a cigányság érdekképviselete-érdekvédelme jelenleg nem megoldott, spontán szerveződések nem alkalmasak annak az „ellenszélnek” a kivédésére, ami ma fúj ezeken a tájakon. Egy erős, tömegbázissal rendelkező, magát artikulálni tudó Cigánypárt mindenkinek érdeke lenne, cigánynak, nem cigánynak egyaránt, hogy végre érdemben lehessen a probléma megoldásán dolgozni, kilépve arról a szintről, ami ma abban testesül meg, hogy kötelező-e a roma névhasználat a cigány helyett. Tesszük ezt úgy ráadásul, hogy közben megosztott az ország abban a kérdésben, hogy van-e, és ha igen hogyan definiálható a cigánybűnözés.
