Veszprém hét dombra épült – szoktuk hallani néha, bár tény, hogy ezt a római analógiát nagyjából minden város igyekszik elmondani magáról, ami már kettőnél több észrevehető méretű földhalmot fel tud mutatni. Mindenesetre Veszprémnek a dombjaival és völgyeivel, a lépcsőivel és kaptatóival tényleg megvan a maga dinamikája – és ezt a ritmust szigorúan megtöri a Séd partján meredező sziklatömeg.
Fotó: Babják Tamás / vportre.hu
A történelem során az orom sokféle célt szolgált már: nyújtott biztonságot az ide menekülő ősembernek, volt temető és tüzérállás is a török időkben. A fentebb említett többgenerációs kollektív emlékek azonban sem a hadakozással, sem a temetkezéssel nincsenek összefüggésben.
Fotó: Kovács Bálint
Mert legtöbbünk számára a vénséges Benedek-hegy mégis a fiatalság szimbóluma. Azokra az órákra emlékeztet minket, amikor barátainkkal sütkéreztünk a város fölött a napsütésben, miközben mindenféle sületlenségekről beszélgettünk. Vagy azokra a romantikus naplementékre, amiket szívünk éppen aktuális választottjával néztünk végig, lábunkat a mélybe lógatva. A Benedek-hegy számunkra a boldog nevetések és a szelíd suttogások helye. Meg olyan dolgoké, amiket talán mégsem lenne illő most leírni – de azt hiszem, ezek hatvan éve sem voltak másként, mint ahogy harminc év múlva se lesznek.
Hatvan éve se volt másként (fotó: Inkey Tibor / fortepan.hu - 1960)
És ha bármelyik délután vagy kora este teszünk egy sétát a hegyen, azokban, akikkel ott találkozunk, meg fogjuk találni fiatal önmagunkat. A körbejáró vízipipa, a páratlan panorámába belefeledkező párok, a foltok a fűben, amit az ott üldögélők generációi koptattak ki, mind-mind azokat a pillanatokat juttatja eszünkbe, amikor még igazán gondtalanok voltunk. Mint a Napoleon Boulevard Júliája, aki „nem akar a földön járni / Fölszállt inkább a fejünk fölé”. Szárnyak híján minket a Benedek-hegy emelt a fellegekbe a város fölé.
