A templomba belépve monumentális képek látványa fogad, a képek alatt körbe-körbe, a templom szegmenseibe helyezve táblákon versek, idézetek, közöttük a kiállítás mottója:
„Azért születtünk, hogy örüljünk, a szépnek, a rútnak, az ittlétnek,a társainknak, élőnek és élettelennek,és tiszteljük azt a rendet, ami megvan emberen kívül is mindenhol,mindenben.”
De, hogy ne fosszuk meg az embereket a felfedezés izgalmától, kiválasztottunk egy festményt, amelyen keresztül igyekeztünk bepillantást nyerni a festői lét rejtelmeibe…
A Csónakázó-tó című képet választottam. Miért festette le?
Érdekes, hogy ezt választotta, hiszen ez a közvetlen környezetünkben található, miután beérünk a völgybe, ez a látvány fogad. A tónak rengeteg élőlénye van. Azt mondják, nem kerül bele semmiféle növényvédő szer, ezért lehetséges, hogy ennyi élőlényt láthatunk. Színes pillangók röpdösnek, méhek zsonganak a virágok körül, ritka látvány.
Kijárt a helyszínre?
Igen, idejártam nézni a naplementét. Hihetetlen szép, ahogy megy le a nap – a látványt körbe ölelik a hegyek –, és akkor a nap még egyszer visszaint a sugaraival. Jó lenne, ha észrevennénk azt a gazdagságot, ami körülvesz bennünket. Nemcsak annak lehet örülni, ami a nevünkre van írva. Valójában minden a miénk, az ég, a föld, a csillagok, a levegő, a szél. De ahhoz, hogy ezeket észrevegyük, el kell csendesedni. A zaj túlságosan elragadja az embert.
Mi vonzza a természetben?
Mérhetetlen nyugalom és béke árad belőle, amelyre hatalmas szükség van. Ma viszont az ember egyfajta hajhászásba kezdett, amely egyáltalán nem indokolt.
Amikor azt mondja, „hajhászás”, mire gondol?
A mindennapokra, amelyben a pénz lett az úr. Azt hisszük, ha szerzünk valamit, boldogabbak leszünk, pedig nem. Attól leszünk igazán boldogok, ha minél többet adunk egymásnak. Nemcsak az embernek, de minden élőlénynek. Mindig többre vágyunk, de valójában koldus és király között nincs különbség.
A helyszínen festette meg a képet, vagy emlékezetből?
A kép festése akkor kezdődik, amikor az ember megpillantja a látványt. Onnantól kezdve viszi magával, és amikor úgy érzem, megérett bennem, akkor emlékezetből lefestem.
Nehéz egy adott alkotásánál kimondania, hogy készen van, „letészem” az ecsetet?
Nem. A szem tulajdonképpen megérzi, mi az a pillanat, amikor már minden a helyén van.
Mennyi ideig készült a Csónakázó-tó?
Olyan három-négy hónapig tartott.
Ki a kedvenc festője?
Szinte mindenkit szeretek, de Monet-t emelném ki.
Tegyük fel, hogy egy Monet-festmény előtt áll. Hogy néz a képre? Képes laikus szemmel, kívülállóként?
Ez egy érdekes kérdés. Monet hatalmas festő volt, és hát nem is tudom… Természetesen csodálattal nézem a képeit. Úgynevezett mozgó műterme volt, hiszen szó szerint utazva festett, a vízről szemlélte a vízi életet. Az ember pedig – ha fest – szinte meg tudja szólítani ezeket az embereket, akkor is, ha már nem élnek.
Ma már nagyon sok alkotásra rámondják: „Ez művészet”. Ön szerint hol van a határ, mit nevezhetünk művészetnek?
Azt nevezhetjük annak, ami képes hatni az emberre. Ha meríteni tudunk belőle, és esetleg elindul bennünk valami. És ez szinte bármi lehet. Aztán, hogy mi lesz maradandó, azt majd a jövő dönti el…
A festő külön köszönetét fejezte ki Szabó Péternek a Korostorok és Kertek Kft. ügyvezető igazgatójának, Poller Imrének, az ITTMOST Egyesület elnökének, és Kálazi Ágnesnek az Örömünnep fő szervezőjének, továbbá Gózonné Pécsvárady Katalin és Bajnóczi Gyuláné művészeti vezetőknek.
A kiállítás szeptember tizenegyedikéig látható, munkanapokon hét órától délután fél négyig a Jezsuita templomban.
