Volt valaha egy gulyáskommunizmus. Vidám barakknak is nevezték, s talán nem is véletlen, hiszen Németország demokratikusnak becézett felén ekkortájt (60-as, 70-es évek) "iszonyú dolgok történültek". Minálunk azonban – hála egy eredetileg Czermanek János nevezetű, később a hordókészítés szép szakmájának nevét fölvett munkásnak – lazább lett a gyeplő, ennélfogva a lócitromot már bárki fölkapkodhatta az útszélről. (Persze a hálával szembeállítható a szekérhajtó olyan apró "botlása", mint keletről érkező fel- és megszabadítóink szívélyes marasztalása, de hát fátylat reá! Végtére is nagyvonalú, megbocsátó nép vagyunk…)
No tehát: serital. Akkortájt – tervszerű piacgazdaság lévén – apróbb gondok akadtak el- és leosztással, de mert ehhez szépen hozzászoktatták a mai 50-70 (és kicsit több) éves felmenőinket, nem kerekedett sem parlamenti, sem pedig Parlament előtti (akkor is Kossuth tér volt) vita, demonstráció.
A sör meleg volt, keveset szállítottak, s a kereskedők (boltosok és halsütők) azonnal meglátták benne a páratlan üzleti lehetőséget (a szállítókat ki ne hagyjam, hiszen ki az ördög vette észre, ha a pillanatok alatt leszórt húsz-harminc láda nem mindegyike volt tele sörösüveggel…), s elkezdték ásni a megszilárdulás apróbb jeleit sem mutató kommunizmus sírját. Azt, hogy kik, s milyen szemmel nézték ezt, ne firtassuk, mert (kerülő vagy egyenes úton) jutott is, maradt is.
A sör befutott, onnan "áztatóba" került, ahonnan szakszerű újracímkézést követően máris ment tovább (naná! drágábban). A lánc újabb szeme sem szenvedett hiányt a bevételi oldalon, mert némi szódavízzel hígítva-feljavítva csak a fogyasztó asztalára került, aki – miután megtörölte bajszát – felállván az asztaltól még egy kis borravalót is leszurkolt.
Mára fordult a kocka, a sör jéghideg, a választék óriási, az ellátás folyamatos, a kereskedő már nem téged csap be (ott van helyette az APEH, ott a helyi önkormányzat adóosztálya, a társadalombiztosítás, a nyugdíjpénztár stb.). Föllélegezhetünk hát, bár tartok tőle, hogy a hangos hurrá! kiáltás ilyen, s olyan okok miatt nem hagyja el torkunkat.
Összevetvén az "akkor és most"-ot (avagy a "most-ot és akkort"), egy film jut az eszembe, melyben a pitiáner kis tolvaj küzd a profi gengszterekkel.
A mosoly ilyenkor vigyorra vált…
